Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Kiemelt hírek

Weiler Péter: „A sárga pad túl fog élni mindannyiunkat”

Létrehozva:

Weiler Péter az üres piros kerettel

Végigcipelt New Yorkon egy üres piros keretet, lefotózta a látványosságok előtt és a sarki kis kávézóban. De miért? Interjú.

Weiler Péter művészi akciójával két éve meghalt nagymamájára emlékezik, akivel anno együtt járták be New Yorkot. Őt jelöli az üres piros keret, aminek megtalálta a végső helyét is: egy manhattani utcasarkon, egy fa törzsét keretezte be vele.

Még most is Amerikában van, ahol a New York-i School of Visual Arts mesterképzésének végzőseként VOID (Üresség) című diplomakiállítását mutatja be. Kapcsolódik ez az üres keret ötletéhez?
– A kiállítás már a saját családtörténetemet kutatva alakult, az üres diák jelenítik meg a megsemmisülő emlékeket, amikre már nem emlékszik senki, amit már nem tudunk felidézni. De az üresség is mindig más, nincs két egyforma üresség. Ebből lett 8-10 nagy és sok kicsi olajfestmény, amiket egy éven keresztül festettem. Aztán eszembe jutott, hogy a hiány három dimenzióban is megjelenhetne. Vannak helyek, ahol valakivel együtt jártál, lehet egy családtag, vagy régi szerelem, és még évekkel később is belelátod őt az ottani fizikai térbe. A környezetünk túlél minket, nem könnyű ezzel szembesülni. Emlékszem, egyszer a nagymamám, aki Budán lakott, lejött elém, amikor meglátogattam, és miközben ő mosolyogva integetett, én szomorúan arra gondoltam, a mögötte lévő sárga pad túl fog élni mindannyiunkat. Lesz, hogy ő már nem él majd, és a padon még ugyanazt a lepattogzott festéket süti a nap. Két évvel a nagymamám halála után a pad még mindig ott van, de ő már nem jön le engem várni. Ha a padra nézek, én látom őt. New Yorkban is látom a közös pillanataink helyszínein, és ebből jött az ötlet, hogy egy utolsó közös kirándulásra vigyem őt Amerikába. 


„A pesti nagyi” New Yorkban

 

Milyen volt végigmenni ezen az érzelmi utazáson?
– Nagyon szép, rituális élmény volt, ahogy végigvittem a keretet, mintha újra vele utaznék, és még egy közös emlékem lehetne vele. Ugyanezt Budapesten is tervezem majd megcsinálni. A Móricz Zsigmond Körtér nekem pécsi gyerekként olyan volt, mint a Times Square; a nagyvárosi váltás, mikor fejlöttem meglátogatni az anyai nagymamámat. Margit volt a neve, de mindenki Baba néninek szólította, nekem ő volt „a pesti nagyi”. A családban volt egy furcsa kettősség, mert szegény pécsi nagyim szomorúságában elégette a családi fotókat, a pesti pedig egyfolytában fotózott, és mindig a képeket rendezgette, nézegette. Kicsit a múltban élés volt ez számára, de biztonság is, hogy állandóan körbeveszik a szerettei, az unokái, dédunokái. Hozzám ő állt közelebb, nagyon vagány, modern gondolkodású nő volt, nem zavarta, hogy nem beszélt angolul, mindenhol gyorsan szerzett barátokat. Állandó mozgásban volt, még kilencven évesen se lehetett őt az otthoni vezetékes telefonon elérni. Mindig kíváncsi volt, mi van a következő utcasarkon. Mikor megözvegyült, akkor sem dobta el magától az életet, inkább még jobban belevetette magát. Bár átlagos magyar nyugdíjas volt, akinek nem könnyű kijönni a pénzéből, sosem aggódott ezen. Mindig barátságos jólétet teremtett maga körül, erre tanított engem is. 

Hogyan került a családja Amerikába?
– Az anyai nagyapám a szocializmus adta lehetőségekhez képest szép tudományos karriert futott be. Eredetileg jogász volt, aztán a textiltisztítás szakértőjévé képezte magát, így ő lett az egyik első magyar vállalatvezető, aki kiutazhatott Amerikába, még a Kennedy-korszakban. A nagymamám akkor járt először kint, mikor az anyukám testvére a nyolcvanas évek elején a családjával együtt kiköltözött, és kiment hozzájuk, hogy a két unokahúgomra vigyázzon. Mikor később én is kimentem tanulni Philadelphiába, sokszor meglátogattam, ő volt a menedékem. Életem első Pride-jára is a nagymamámmal mentem el New Yorkban, nagy élmény volt neki is, végig lengette a zászlót, itthon akkor még ehhez foghatót se láttunk. Nekem gyerekként is fontos hely volt New York, később azért imádtam, mert itt születtek meg a hatvanas-hetvenes években a számomra fontos művészeti irányzatok, a pop-art, a minimalizmus, vagy a háború utáni években az absztrakt expresszionizmus. Magamban úgy fogalmaztam meg, hogy ez az a város, amibe mindenki szerelmes, de senkit se szeret vissza. Nem könnyű itt élni, megélni.

Weiler Péter
Magyarország egyik legismertebb kortárs képzőművésze. Amerikában az Art Institute of Philadelphia főiskolán végzett, most szerzett mesterdiplomát a New York-i School of Visual Arts egyetemen. 1993-ban Friderikusz Sándor műsorából ismerte meg az ország, azóta a festészet, a street art és a digitális művészet mellett társadalmi jelentőségű és közéleti művészi akcióival is feltűnést keltett. 2009-ben a hajléktalanokon segített, a James Dean riport című kiállítás képeinek több ezer reprodukcióját ingyen átadta nekik, hogy ezeket saját hasznukra értékesíthessék. 2015-ben a vasárnapi boltzár ellen szervezett országos hírű performance-ot, a kocsija csomagtartójából árulva a zárva tartó hipermarketek előtt. A 2000-es években „beszállt az internetbe”, több sikeres online céget és társkereső oldalt alapított. Munkáiban visszatérő motívumok az amerikai popkultúra elemei (Elvis Budapesten, Pop New York, American Graffiti) és a szatirikus szocreál jelenetek. A Bitcoin bánya az Alföldön című képe lett az első magyar, kriptovalutáért megvásárolt képzőművészeti alkotás, és ő adta el itthon az első aukciósház által elárverezett NFT-t, azaz csak digitalisan létező műalkotást, Kádár János segít apámnak beprogramozni az új színes tévénket címmel.

Milyen New Yorkban járni a pandémia negyedik hulláma után?
– Azt érzem, hogy az emberek többnyire magukra vannak hagyva. Itt nincs az európaihoz hasonló szociális védőháló, az egészségügyet kíméletlenül csak a pénz irányítja. Sokan kerültek az utcára az elszegényedés, az infláció miatt. A covid sok mentális problémát is felszínre hozott, súlyos ezen a téren az ellátatlanság. A feszültség benne van a levegőben, a metrókocsiban, de még Manhattanben is láttam utcai verekedéseket. Romlott a közbiztonság, rengeteg étterem és üzlet zárt be, és akik maradtak, azokat is lassan megöli az online kereskedelem, minden ajtó előtt Amazonos dobozokat látni. Ez mondjuk világjelenség, a kis hangulatos boltokat kiszorítja a globális online kereskedelem, akik aztán nem nyújtanak egészségbiztosítást a saját alkalmazottaiknak. Persze visszatért az élet is, sokan mennek és buliznak, a Times Square még turisták nélkül is tele van. New Yorkot nem kell félteni, ez a város mindig megtalálja, hogyan újuljon meg.

Meddig tartott a közös utazás a nagymamájával?
– Egy hónappal ezelőtt jött a keret ötlete, én csavaroztam össze és festettem le pirosra, a dimenzióit pedig a nagymamám magassága adta. Miközben a várost jártam vele, próbáltam mindent úgy csinálni, ahogy a nagymamám tette volna, például ha itt beült volna egy kávéra a sarkon, és akkor én is bementem. Közben végig azon gondolkodtam, mi legyen a kerettel. Itt a legtöbb fiatal fa köré tesznek egy keretet, erről jutott eszembe, mi lenne, ha én is így tennék, ez jó szimbólum is, egy család-fa. Aztán teljesen véletlenül megtaláltam ezt az utcát, tele hangulatos, igazi barnaköves házakkal. Itt is volt a fákon keret, de nem mindegyiken, és találtam egyet, ahol el tudtam helyezni. Mielőtt hazautazom, még visszamegyek ide, megnézem, megvan-e még.

Örkény István
SÓHAJNAK BEILLŐ SZÓZAT EGY ISMERETLEN RENDELTETÉSŰ VASDARABHOZ, AMELY A TÖRTÉNELEM VIHARAIN KERESZTÜL SZÉP CSÖNDBEN MEGLAPULT EGY LIMLOMMAL TELE LÁDIKÓBAN, MERT SE NAGYAPÁMNAK, SE APÁMNAK, SE NEKEM NEM VOLT MERSZÜNK SZEMÉTRE DOBNI, ÉS AZ UTÁNAM JÖVŐKNEK SEM LESZ

– Túlélsz, pöcök.

Legnépszerűbb cikkeink