Connect with us

Kiemelt hírek

Beer Miklós: az uzsora sokakat megbénít

Létrehozva:

Fotó: Bielik István / Pesti Hírlap

Megyéspüspökként közismert lett arról, hogy elfogadóan beszélt a cigányokról és menekültekről is, csöndben lévő  egyházával ellentétben sokszor kritizálta a kormányt ebben a kérdésben. Beer Miklós nyugdíjasként is aktív.

Videoüzenetben kérte a szimpatizánsokat, csatlakozzanak, jelentkezzenek. Milyen eredménnyel?

– Nem számítottam ilyen sok jelentkezőre. Örülök, hogy az emberek jó részében van érzékenység a segíteni akarásra. Közben járom a nógrádi falvakat, szeretném kiválasztani azokat a településeket, ahol el tudnánk kezdeni a munkát. De legalább olyan fontosnak tartom a társadalom érzékenyítését a megnyilatkozásaimmal, mint a konkrét tevékenységet. Egyre inkább arra helyezném a hangsúlyt: vegyük észre, hogy a romák itt élnek közöttünk. Láttam egy megdöbbentő információt; egy felmérés kérdésére, hogy óhajt-e javítani a cigányok helyzetén, a válaszolók 96 százaléka azt mondta, hogy őket ez nem érdekli. A többség úgy gondolja, hogy „mi közöm hozzá”. Ez elkeserítő, de ez is arra inspirált, hogy beszélni kell hozzájuk, szelíden, türelemmel. Egyszerűen szóba kell hozni a leszakadó rétegeket, az elnéptelenedő falvakat, ahol szinte már csak cigányok élnek, egyre reménytelenebben. Mert az oktatásuk nincs megoldva, és alig látszik a perspektíva, hogy valaha is normális munkahelyük legyen.

A Szent Ferenc Alapítványnak milyen konkrét programjai lesznek a kiválasztott falvakban?

– Alapelvünk a felzárkóztatási programok sokfélesége. A cigányok között is nagy eltérések vannak: a beások mások, mint a köszörűsök, az oláh cigányok mások, mint a romungrók. Nagyok a problémák, az uzsora is megbénít sok jó szándékot. De a társadalom reakciója szintén akadály, egy garázdaság, egy elriasztó ügy mindig előhozza a romák egységes megítélését. A Máltai Szeretetszolgálattal vagyok kapcsolatban, és a sok kudarc után abban hiszek, amit Vecsei Miklós (a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke, miniszteri biztos – a szerk.), elnök mond, hogy a születéstől az első munkahelyig kell kísérni őket, ezért 20 éves programban gondolkodik. Ott éltem a romák között Pilismaróton, Dömösön a 70-es, 80-as években, láttam közelről az életüket. Jellemző volt, hogy nem tudtak tervezni, nem volt jövőtudatuk, és ha lett egy kis pénzük, elköltötték. Ezért lényeges, hogy kísérjük őket. A másik pedig, hogy jelen kell lenni. A gyerekeket segíteni a tanodaprogrammal, a szülőket meggyőzni, hogy legalább egy asztal legyen a lakásban, ahol a gyerek tanulhat. El kell hitetni a szülővel is, hogy a gyerek javát akarjuk a továbbtanulással. Ösztönözze ő is a gyereket a tanulásra, a lány se szüljön 14 évesen. Azt a távlatot is nekünk kell kitalálnunk, hogy milyen munkahelyet tudunk felajánlani, amire egy szakképzést fel lehet építeni.

Mit lehet mondani a katolikus hívek gyakorlatáról, hiszen a 96 százalékban, akik azt mondták, őket nem érdekli a romák helyzete, ott vannak ők is?

– Ez zavar és érint engem a legjobban. Ahogy ismerem a templomjárók gyakorlatát, nem merném körükben feltenni a fenti kérdést. Jól megvagyunk a komfortzónánkban, és az a rutin, amit tapasztaltam, hogy amikor egy cigány barátommal beültünk a templomba, akkor egy asszony automatikusan áttette a retiküljét a másik oldalra. Ez nagyon szomorú. Egy cigány barátom kerek-perec megmondta, hogy mikor kér tőlünk bocsánatot a katolikus egyház azért, mert megalázó módon, előítéletekkel bánik velünk. Olyan szépen mondjuk, hogy minden ember Isten teremtménye, és a másikban is meg kell látni Krisztus arcát, de ettől nagyon messze vagyunk. Ezért is kell az érzékenyítés. 2014-ben kiadtam egy püspöki körlevelet ebben a kérdésben. Voltak papok, akik nem akarták felolvasni, pedig kötelezően küldtem ki. Most már könnyebben tudok megszólalni kívülről.

Mit javasol egy katolikus hívőnek, aki azt kérdezi, mit tegyen ő a mindennapjaiban, hogyan tud ő segíteni?

– Évekkel ezelőtt találtam ki, hogy patronálj, karolj fel egy családot. Nem feltétlenül csak anyagilag. Vidd el a gyerekeit kirándulni, hívd meg őket vendégségbe, segítsd a gyerekeket a tanulásban, adj tanácsot a szülőnek, hol találhat a képességeihez munkahelyet. A legfontosabb az, hogy egyáltalán szóba álljunk velük. Menjünk el egy roma családhoz, fogadjunk el tőlük egy pohár vizet, ételt. Nem is gondolnánk, hogy ennek milyen ereje van, hogyan oldja a görcsöket. Ezek a gesztusok sokat jelentenek nekik is, nekünk is. Szoktam mondani, hogy nem én tehetek róla, hogy nem cigány családba születtem. De ő sem tehet róla, hogy ő igen. Hozza magával a hátrányt, és ha a többségi társadalom nem segíti, akkor az végighúzódik az egész életén. Az is benne van ebben a programban, hogy segítsük őket az önbecsülésben. Ne érezze magát kisebbrendűnek, vegyük észre az értékeiket.

Ha valaki azzal fordul az alapítványhoz, hogy hozzák össze egy cigány családdal, tudnak segíteni?

– Igen. 20 évig ott éltem közöttük, odamentem hozzájuk keresztelő után, ölelgettek, nagyon tudnak szeretni. Van kapcsolatom velük, tudok kapcsolatközvetítő lenni. A 16 év alatt, amíg itt voltam Vácott, mindig nagy szeretettel fogadtak a cigány emberek, ez meghat most is. A mai társadalomra jellemző, hogy amit nem ismerünk, attól félünk, idegenkedünk. De ha egy kicsit közelebb kerülünk, meghallgatjuk, akkor árnyalódik a viszony. Ebben hiszek.

Elmúltak az ünnepek, szürkébb a világ, sokak nem találnak motivációt a hétköznapokban. Van-e valamilyen életvezetési tanácsa, hogyan lelhetünk lelkesedésre, hajtóerőre?

– Az én mániám a véletlen találkozások öröme. Ne attól várjunk jó élményt, hogy kinézzük a prospektusból a tengerparti üdülőhelyet a wellness-szállodát, hanem merjünk elindulni egymás felé. Ha megtudjuk például, hogy valahol van egy beteg, menjünk el meglátogatni. Ne csak az legyen a jövő-tervezésünk, hogy hol töltjük el a hétvégét. Vagy itt van a tehetséggondozás. Olyan sok ügyes gyerek van! Sok művészt segített gyerekkorában egy mentor: tehetősebb emberek patronáljanak tehetséges gyerekeket. Merjünk elindulni egy személyes élmény felé. Csak akkor történnek érdekes dolgok az emberrel, ha elindul valamerre. Induljunk el egy szürke programra, mondjuk egy beteglátogatásra, és biztosan találkozni fogunk valakivel, akivel érdemes lesz. Nagyon fontos, hogy ki tudjunk lépni a kényelmi zónánkból. A környezetemben sokat hallok arról, ki hová ment síelni, melyik szállodában töltötte az ünnepeket, a jövőt is úgy tervezzük, hogy az anyagi helyzetünkhöz mérten mire költjük a pénzeket. Tamás Gáspár Miklós mondta egyszer, hogy higgyük el, hogy szerényebb életvitel, lemondás, önzetlenség nélkül nem lehet a társadalmat gyógyítani. Önbecsapás, hogy majd minden megoldódik, de én nem mondok le semmiről. Ehhez kapcsolódik a másik mániám, amivel szintén nem szoktam népszerű lenni: miért kell mindig külföldön nyaralni? Miért nem lehet a falusi turizmust használni, és azon keresztül kultúrát is vinni a vidékre? Egy kicsit szerényebben, önmérsékletet tanúsítva tervezni az életet, úgy, hogy mások javára történjen, amiről én lemondok. Mert szép a kampánygyűjtés, ruhagyűjtés, odaadom, amire már nincs szükségem, de ezen is változtathatunk minőségileg: az időnkből is oda tudunk adni.

Milyen Magyarországot szeretne látni 20 év múlva?

– Ferenc pápa újévi körlevele nagyon megfogott. A párbeszédről, a kiengesztelődésről és az ökológiai megtérésről beszélt. Egy olyan Magyarországot képzelnék el, ahol meghallgatnánk egymást, kicsit nyugodtabban, politikai felhangok nélkül tudnánk egymással beszélgetni. A másik: megdöbbentett, hogy a katolikus egyház nem kér elnézést a cigányoktól, amiért elfelejtettük őket. Ezeket a sérelmeket fel kéne oldani, ki kéne békülni. Az ökológiai megtérés pedig: a fegyelmezettebb, szerényebb életünk nem csak a Föld egészségesebb állapotát védi, hanem segíti, hogy a bolygó javaihoz a többiek is hozzájuthassanak. Ha egy kicsit közeledünk a jövőben ehhez, én már boldog leszek.

Dercsényi Dávid

Legnépszerűbb cikkeink