Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Kiemelt hírek

„Ez a város úgy elszokott a jó illattól”

Létrehozva:

Forrás: Arcanum

Válogatás a 100 évvel ezelőtti Pesti Hírlap legérdekesebb cikkeiből.

180 évvel ezelőtt indult az első Pesti Hírlap, a jelenlegi újság pedig túl van első születésnapján. Ez jó apropó arra, hogy visszatekintsünk, és felidézzük lapunk múltját. Most száz évvel ezelőttről, március negyedik hetéből szöveghíven hoztuk el olvasóinknak a korabeli Pesti Hírlap költői lelkületű újságírójának írását a rózsavíz eltűnéséről, és egy szerencsésen végződött szerencsétlenség történetét. Az eredeti lapszámokból válogatott cikkeket az Arcanum adatbázisának köszönhetjük.

 

Rózsavíz

A patikában találkoztunk a rózsavízzel. 

A vastagfalú szabványos üvegben sorakozott a parfüm a liquőrök és tincturák között, sárga és barna folyadékok mellett szépfehéren büszkélkedett az aqua rosarum. Mindig szerettük így húsvét táján ezt a jóillatú vizet, melyben balkáni rózsák könnye erjedez. Boldog gyermekkorunk emlékét csókolja felénk ez az illat, régmúlt virágos húsvéthétfőket, amikor organtintüllös üvegeket töltöttünk meg vele, nem is olyan kicsinyeket és nyakunkba vettük a várost, híven ellátogatván öreg és ifjú nénikhez, hosszú és rövidszoknyás kisasszonyokhoz. Tiszteletteljes kézcsókkal köszöntünk itt és elfogódott mosollyal raktuk tarisznyánkba a hímes tojást; amoda dobogó szívvel, piruló arccal kopogtattunk be és oda nem adtuk volna a félvilágért azt a szimpla piros szegfűt, amit a kabátunkba tűzött egy kicsi kéz. Dióspatkót, mákos kalácsot kaptunk a rózsavízért, majd később, hogy serkedni kezdett a bajuszunk, sonkával és konyakkal kínáltak bennünket és fáradtan, boldogan, poros cipővel tértünk meg haza vándor utunkból, mint egy hódító hadvezér. Régen volt, hogy ez így volt… 

Néhány éve már nem igen öntöznek Pesten. Sem az utcán, sem a néniket. Kiment a divatból a kedv és a rózsavíz. Megdrágult mind a kettő. Amazért sok könnyel fizettünk öt véres esztendőn keresztül, a rózsák könnye pedig elapadt a Balkánon és ami hozzánk jutott felőle, az már igazán patikaszer volt. Aqua rosarum… 

Szép fehéren áll ott a polcon a szabványos vastagfalú üvegben. Telistele van az üveg. Még senki sem vett belőle. Talán holnap. Vagy talán csak holnapután. De akkor sem sokat. Drága a rózsavíz és ez a város úgy elszokott a jó illattól. Kiment a divatból az öntözés. 

Poros az utca és szomorúak a nők. 

Jó napot, gyógyszerész úr! De nini, mi az ott, az az üres üveg? Csak a fenekén van egy nagyon kevés belőle. Igen divatos orvosság lehet, hogy így kifogyott. Cognac! Lám, lám, mégis csak fogy valami így húsvétkor patikában. Ki issza a konyakot? Pirosorrú alkoholisták talán? Dehogy! – azok megtalálják a pálinkamérésben is. – Hölgyek, nénik, kisasszonyok szerzik be ilyenkor ezt a tüzes italt a gyógyszertárból. Hogy finom dologgal kínálhassák meg a lovagjaikat. Mert ők minden tavasszal várják a rózsavizet, ha mégannyiszor csalódnak is. És ha nem jön el hozzájuk az illatos gavallér, – mit tehetnének okosabbat? – maguk isszák meg a konyakot, mely rózsákat fakaszt arcukon. És így lesz az alkoholból rózsavíz…

1921., március 27., vasárnap

 

Szerencsétlenség

pillanatfölvétel

Állunk a kutyaszorítóban, a villanyos első peronján. Vagyunk vagy tizenketten. A jobboldali vasajtón majd betörik a bordázatom. Mellettem egy fekete selyemkalapos dáma áll, lötyögteti butonját, kalapjából arasznyira kiáll a tű, hogy majd kiböki a szememet. A vezető káromkodik, hogy nem tud dolgozni a nagy tumultusban, majd az igazgatóságot szidja, hogy a viteldíjat föl tudja emelni, de alkalmazottairól nem gondoskodik. Milyen ideges és durva mindenki, vezető, kalauz, utas egyaránt! Nézem az arcokat, az arcon a lelket, a lelkekben a sok emberietlen vonást. De most fölrezzenek s fagyni kezd a vérem: egy szerencsétlen asszony bukkan föl a villanyos előtt! 

Elkapja tekintetem. Áll a két sín között, odaszögezi a megrettenés. Szeme dülledten mered a rátörő kocsira, arcán sírásra hajlik a ránc, mint a régi, görög tragikus álarcokon. Jobb kezét emeli, mint valami nehéz sulykot; ösztönszerű gesztusával a veszedelmet akarná visszainteni, balkezében szatyrot tart, bizonyára vásárolt valamit szegény. Alakja megroskad, lába ó-vá görbül, le akar kuporodni a halál előtt, mint a falusi tyúk, ha megpillantja a ragadozót… Az egész csak egy pillanat! A vezető a fékhez kap, a kocsi megrándul, a kerekek élesen csiszolnak, a gép magasba búgó hangot ad, aztán a dörgése valami hisztérikus hahotába csap és rekedt kiáltás hangzik, mint a légydongás — — Istenem! Egy pillanatig látszik még az asszony fekete kendője, aztán eltűnik és a villanyos megáll… 

Az utca hadonászva sikít, az arcok megnyúlnak rémültükben, a nők eltakarják szemüket, hogy ne lássák a borzalmat… Egy pillanat alatt száz képet fotografál a szemem! Izgalom kap el és átvetem magamat az ajtón az utcára, hogy segítsek… Az asszony épen akkor tápászkodik föl a gyűrűbe rohanó nép közepén! 

Ruhája csupa por…

Az életmentő-deszka kilökte, de meghempergette maga előtt Reszket, dadog, majd szétnéz, mintha valamit keresne. A sínen húscafatok és csonttörmelék… Minek a húsa? Kinek a vére? Az asszony él, mozog és jajveszékel: Jaj, a drága húsom! Jaj, a drága húsom… Ámulunk. A rendőr szemlét tart s hirtelen fölnevet. Az aszony kosarára néz s bazsalygó képpel emeli föl a sínről az elgázolt kilónyi marhahúst…

– Jaj, a drága húsom! 

Meg kell értenünk szegény anyót…

Lázár István
1921., március 23., szerda

Legnépszerűbb cikkeink