Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Archív cikkek

Szabó T. Anna: Kisbéka

Pesti Hírlap

Létrehozva:

Szabó T. Anna / Fotó: Dragomán György

A Pesti Hírlap hétvégi kiadásából adjuk közre Szabó T. Anna tárcáját.

Erősen süt a nap, pedig már hét van, fülledten meleg a július. A selyemakác alatt mankós férfi ül a padon a járda és az úttest közti keskeny füves sávban, mereven bámulja a kereszteződést, kopasz fejét időnként megbirizgálják a stoplámpánál begyorsító autók szelétől meg-meghajló lágy levélujjak és a pamacsos rózsaszín virágok. Ormótlan, bamba ember, barna nadrágban, világoskék ingben, csak a mozdulatlansága feltűnő, és a hatalmas, húsos szája, eluralja a puha arcot, kicsit lefittyed, mert hiába figyel mohón a szem, a nagy, izzadt test ernyedt és tehetetlen. Dél óta ül itt, akkor még árnyék volt a fa alatt, most pont szembesüti a ferde alkonyi fény. Makacsul hunyorít, nem csukja le, nem szabad, hátha pont akkor kerekezik arra megint a lány.

Négy napja várja délutánonként, feltétlenül beszélni akar vele a békáról. Amikor kedden lefékezett itt mellette, hogy megkérdezze, elnézést, merre van az Elemér utca, ő rögtön tudta, hogy erre az üzenetre várt, a pöttyös ruhás lány biciklijén a zöldbékát ábrázoló gumikürt titkos jel: itt az idő, el kell mondania valakinek. Nem is csak valakinek, hanem ennek a kislánynak itt, ezentúl közösen kell viselniük a tudás terhét, amit ő egyedül nem bír vinni többé, meg kell osztoznia vele ezen a tehetetlenségen. A világvége közeleg, minden hiába, nem lehet megállítani, de az idejét senki sem tudja, az üzenet biztos, de a várakozás őrjítő. Már látta álmában a Leviatán tátott száját, zuhogtak bele a világ vizei, mint egy szakadékba, és nem bírta ordítás nélkül, hiába készült erre gyerekkora óta, azóta, amikor éjjel kijött a koronás varangy a falból, és rávigyorgott azzal a széles, üres torkával, annál jobban soha nem félt életében, és most mégis üvöltött, és addig nem is nyugodott meg, amíg be nem hozta a priznicet az anyja, és be nem tekerte a vizes lepedőbe, mert az ilyen rohamokon nem segít semmi más, csak a jégpólya nyirkos szorítása.

Csorog az izzadság a hátán, csiklandós ujj, kicsit előredől, meglazítja az övet a derekán, a verejtékcseppek továbbcsusszannak, bele a nadrágjába. Mindene izzad, a feje, a homloka, a nyaka, egyszerre megpróbáltatás és borzongó izgalom, de nem törölheti le, kézzel ő nem érhet magához, megígérte az anyjának, hogy fegyelmezett lesz, és be is tartja, be is tartja, a csupasz bőr tabu, nem tesz olyat többé, inkább a szeme folyjon ki, mint hogy még egyszer bárkit is megbotránkoztasson. Pedig ez a lány nagyon hasonlít arra a Mónikára az oviból, pont olyan a két sárga copfja, még a pisze orra is hasonlít, csak ő idősebb, tizenhárom lehet, vagy még több, nem tudja, nem ért a lányokhoz. Nem érhet a lányokhoz. Nagyon szerette volna legalább a gumibékáját megérinteni, Kisbéka, mondta volna, mert most kimondta volna ezt a titkos, gyűlöletes és gyönyörűséges nevet, amit nem szabadott volna tudnia senkinek. Az óvó néni szólította így, amikor a többiek már mind aludtak, odajött, és a haját cirógatta, aludj, Kisbéka, te szegény, aludj már. Az óvó néninek elmesélhette volna a varangyot, de akkor még nem jött el, még nem választotta ki az Úr arra, hogy a pokolbéli förtelmekkel hadakozzék, akkor még csak egy becenév volt, amíg valaki meg nem hallotta félálomban, és el nem mesélte a többieknek, Kisbéka, ez lett akkortól a neve, így hívta mindenki, egész, amíg békát nem kellett boncolniuk, és ő ott nem hagyta az iskolát.

Az állatok pokolban élnek, és benne az emberek az ördögök, ezt egy filozófus mondta, mondta az anyja, a koronás varangyot neki főleg nem mesélhette el, mert az anyja szerette a békákat, az első nagy szerelme egy herpetológus volt, örült volna, ha a fiát is érdekli a természet, hordta haza neki a könyveket a gyerekkönyvtárból, ahol dolgozott, kár, hogy nem ő lett az apád, akkor nem lennél ilyen mamlasz, mondta egyszer az anyja dühösen, miután becsukta maga mögött az ajtót, csakhogy meghallotta, mert éles a füle. Akvarisztika kezdőknek, Kétéltűek és hüllők a lakásban, Csudálatos békák, igazán megpróbálta, nézte-nézte a képeket nappal és rángatózva sikoltozott éjszaka, piros volt az ég álmában, és süketítő a csend, amíg meg nem hasadtak a felhők, és zuhogni nem kezdtek a békák, placcsanva estek a szürke és sivár, végtelenbe tartó betonplaccra, amin állt, mozdulni sem mert a rémülettől, csak tátogott némán, kínlódva, sokáig, amíg végre sikerült felkiáltania. Kisbéka. Mamlasz. Megdöglötök mind, vartyog a koronás varangy.

Ül a fa alatt, várja a békás lányt, á, nem, nem akar tőle semmit, csak megosztani valakivel a halált. Rémüljön meg ő is, sírjon ő is. Ne merje többé vartyogtatni azt a gumibékát, ne merjen egyedül aludni éjszaka. Nem csinálna vele semmit, igazán nem, csak odaállna a bicikli elé, nem is érne hozzá egyáltalán, csak elmondaná neki, hogy mind meghalunk, onnan lehet tudni, hogy nemsokára elfogynak a világból a békák, kihalnak és velük halunk mind, a csúnyákkal együtt mind a szépek, belehullunk mind a nagy sötétbe. Ezt föltétlenül el kell mondania, még ma. Itt, a fa alatt, a sarkon. Hogy végre ne legyen ilyen nagyon egyedül.

Legnépszerűbb cikkeink