Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Kiemelt hírek

Mondd meg nekem!

Létrehozva:

Fotó: Herczeg Szonja

Herczeg Szonja tárcája.

Mondd meg nekem, mi a közvágyott! Mi a normálisan áhított? Gyere, édesem, ne félj, ülj csak le ide mellém, meghallgatom, hogyan is lehetne ezt, hogyan is kellene, hogy én legyek az, aki megfelel. Neked, neki! Mindenkinek? Igennel és nemmel is válaszolhatsz, rád bízom, felvetem a lehetőségeket és te mondod, melyik a jó! Hm? Jó lesz így? Lássuk csak, először is, hogyan szeressek? Lehet jól csak szavakkal szeretni? Mondom, hogy szeretlek, naponta többször is, ha kell, ha nem. És mi van, ha közben nem érzem, az nem baj? Vagy inkább mossak fel, vegyek neked a kedvenc rétesedből hazafele, simogassam meg a fejedet egy nehéz nap után akkor is, ha én is fáradt vagyok? Adjak egy kis pénzt egy menhelynek és posztoljak róla, hogy közösen adtuk? Dicsérjem meg egy írótársamat? Legyek kedves, előzékeny? Bólogassak akkor is, ha a másik egy vadbarom? Engedjem, hogy megdugjanak akkor is, ha fáj a fejem? Jó, ezzel lehet, kicsit eltúloztam a dolgot, de akkor öleljelek át úgy is, ha nem akarom? Esetleg adjam neked a lédúsabb mandarincikkelyt, míg én beérem a fonnyadttal is? Anyám szerint ez is szeretet, nagyapám viszont azt vallotta, azt csak egész mandarin jelentheti. Mellesleg a szüleimet is szavakkal szeressem? Úgy nem baj, ha nem megyek el a vasárnapi ebédre, esetleg leszarom, ha azt mesélik, mit írt fel a háziorvos a fájó térdünkre? Mert közben azért kimondom, hogy szeretlek, apa! szeretlek, anya! Ez a jobb, vagy inkább kérdezzem meg, hogy hazaértek –e rendben, vigyem ki a szemetet, ha épp náluk vagyok és mosogassak el, miután ettünk? Vagy a szeretet addig nem szeretet, míg el nem kezded pelenkázni őket, kitolni a napra a kerekesszékben, miközben ordítják nekem, miért nem mondod, szeretlek? Most csak példálózok, ne vedd szó szerint, érted, mire akarok kilyukadni, ne játszd az értetlent! Kimondani a szeretleket nem könnyű, főleg úgy nem, mint a filmekben, csak úgy odavetve búcsúkor, vagy, hogy az arcom is felcsillan közben és puszikat cuppogtatok még a telefon mikrofonjába is. Baszott könnyen csinálják, jól megy nekik. Mindig irigylem ezeket a jeleneteket. Olyan, mintha csak azt mondanák, „szia!”. Nem tudod a választ? Lehet, elsőre nehézzel indítottam. Akkor inkább azt mondd meg, hogy az a jó, ha elmondom neked, szomorú vagyok, pedig mindenem megvan, vagy ha álkapocsfájdalomig vigyorgok akkor is, amikor a gyomrom fel-alá lüktet az idegtől? Vagy legyek mindig inkább elveszett, semmint talpraesett? Mi a preferált manapság? Nem gond, ha a vágyott luxusnyaraláson a bikinialsómat húzogatom rá a kilógó szőrszálakra a combomon? Nem, olyat sosem tennék, édesem, ne izgulj! De, ha hányingert kapok azoktól, akik a kirendelt koktéllal ülnek a medence szélén és egy órája magukat fotózzák a szívószálas, koktélcseresznyés sárga löttyel, az baj? Igen, ez már több a soknál, tudom, más meg éhezik, én bezzeg ott vagyok, seggem kinyalva, hogy jövök ahhoz, hogy kellemetlenül érezzem magamat? Hogy jövök mélabúhoz ilyen körülmények között? Szorongani a napfényben, medencénél, pofám leszakad! Hiszen kifizettem, kifizetted, kifizettük, hogy jól legyünk, kifizettük a kibaszott jókedvet. KIFIZETTÜK. Így, nagy betűkkel, feljegyzem, édesem, ezt már mondták nekem, hogy vegyem tudomásul, én egy beteg ember vagyok. Papírom is van róla. Hisztis, eklatáns példája a jódolgában nem tudja, mit nyafogjon picsának, igyekszem változtatni, láthatod, édes, itt beszélgetünk, várom az útmutatást. A hazug boldogság is jobb a valóságnál, nem igaz? Meglesz, figyelek legközelebb a nyaraláson, nem a lottón nyertük, négy évig spóroltunk azért, hogy egy ilyen helyen hazudjunk magunknak. De, ha itthon vagyunk, akkor hogyan legyen? Ha felhúzom magamat a boltban, mert valaki túl sokáig válogat, azt mondhatom neked? Glutén, paleo, laktóz, vega, vegán, diétás, cukros, pacal? Úgyis mind meghalunk, mondanám neki, de nem illik, tudom. Nyugodj meg, sosem mondanék ilyet senkinek. Hangosan. Viccelni sem szabad már veled? Istenem, nem vagyok elmebeteg. Hogy mondod? Inkább kedvesen mosolyogjak! De közben megkérdezhetem, hogy van a drága anyukája? Hogy miért zavar a válogatás? Nem tudom, mert éppen zavar, mert leszarja, hogy én nem férek oda tíz perce. Nem a tíz perc zavar, a leszarás. Téged is szoktak zavarni néha dolgok, nem? Hogy azok valós gondok, bocsáss meg nekem, igazad van! Mások semmibevétele az nem gond. Hogy individualizmus? Jogos. Elfelejtettem a leosztást, én tanulok. Tudom, hogy beteg vagyok, ezért kérdezlek. Hogy megtaníts normálisnak lenni. Neked olyan jól megy. Ha már itt tartunk, azt tudod, hogy amúgy haraggal is lehet már a neten követőket szerezni? Miért térek rá, miért térek rá? Dehogy akarom csinálni, de hát fontos téma, nem? Nyilván a neten is normális akarok lenni. De, mit gondolsz, mennyi kirakat harag a túl sok harag? Mennyi kirakat boldogság a túl sok boldogság? Mennyi nyomoron felkapaszkodás a túl sok? Tessék? Hogy én cinikus? Dehogy vagyok, édesem, én tényleg tanulni akarok. Hogy mondod? Figyeljem a reakciókat? Várj, ha jól értem, akkor így működik: ha másnak épp jó napja van, például szombaton vagy pénteken, ne nyomorogjak, mert nem érti meg. De vasárnap már lehet. És hétfőn is? Világos. Leszarás. Nem, nem, nem tikkelek édes, abbahagyom a leszarozást. Hogy mondod? Mígnem ismert leszek, addig kell figyelnem? Akkor már bármi játszik? Nem, dehogy akarok az lenni, édesem, tartani fogom, amit javasoltál. De és mondd, hogyan legyek kívánatos? Nem, tök komolyan kérdezem! Nagy mell, kis mell, nagy kuffer, kis kuffer? Vörös, barna, fekete, szőke? Lapos has, kocka, de nem nagyon, hosszított lábak, highlighter, concealer, nózika, nagyobb orr, provokatív vagy visszafogott legyek? Esetleg a kettő keveréke, vörös rúzs, inkább matt, de ne, legyen inkább természetesebb hatású, matt világosbarna kis rózsaszín beütéssel? Jó szelfi szög, húsos ajkak, ne csücsörítve, az olyan 2010, inkább tátva. Egy háttér előtt készült képek sorozata, amin mindegyiket egyforma vagyok? Hogy az az átlagembernek nem hoz sokat? Feljegyeztem. Legyek a képeken magasabb vagy alacsonyabb, de semmiképp sem túl alacsony, vagy túl magas? Legyek vicces, de ne alpári, értem, de viccesebb, mint mások, vagy azért azt ne? És mivel ne viccelődjek? Vallás, politika, kinézet, oltás, vírus? Kit vagy mit támogassak? Hogy találjak mellé támogatót, aki megerősít? Logikus. Milyen legyen a támogató? Átlagos, nem hangos, legyen sok követője. Már megint. Ez is mondjuk egyértelmű, de elvesztem, édesem, nem tudom, hogy legyek, milyen legyek, segíts még egy kicsit, kérlek! Étteremben sok borravalót adjak, vagy te nem szoktál adni? Ha a kaja nem olyan, mint amilyenre számítottál, visszaküldöd? Vagy nem illik? De otthagyni a felét sem illik. Tudtad, hogy borzasztóan zavar, ha kiszolgálnak? Még ha ők pénzt kapnak érte, akkor is. Legszívesebben az egész tárcámat odaadnám, olyan kínosnak, megfizethetetlennek érzem. Nem tudnék reklamálni. Csak megint hazudnék. Miért is kell hazudnom? Mert a te normális hazugságod a valós hazugság, a beteg emberé nem az? De, ha már itt tartunk, ezt ki dönti el, édesem? Hazudtam, amikor 14 évesen azt mondtam a fiúknak, szeretem a focit. Hazudtam, amikor elalélva, félmosollyal azt mondtam, jó volt az első szex. Hazudtam az első anyósomnak, amikor a főztjét dicsértem és a legjobb barátomnak is, amikor arról kérdezett, jól vagyok-e? Hazudtam, amikor azt mondtam, nem kérek még egyet és akkor is, amikor azt mondtam, áh, már nem érdekel, túl vagyok rajta! Ezek az illendő hazugságok? Jól van, édes, így már kezd világosodni a dolog.

De mi van akkor, ha nekem nem mennek az illendő hazugságok, a normális hazugságok sem? Mi van akkor, ha csak úgy lehetek boldog, ha kiköpöm őket? Miket? Azt, amit gondolok, azt ami feszít, ami a valóságom, amit az én agyam érzékel, amit az én, szerotonin hiányos agyam közvetít nekem, ami egyesek szerint a túl éles valóság, mások szerint egy sötétségbe borult, posztapokaliptikus katasztrófafilm. Ha nem köpöm, feszít, emészt, savat termel a gyomromban, ködöt az agyamban, reumát az államban. Mi van akkor, ha inkább bent maradok? Ha egyedül maradok, ahogy sokszor szeretnék? Tudva, hogy mások jól vannak. De én egy szobában, amiben nincs ablak csak egy ajtó, ami jól szigetel, nem szűrődik be se hang, se fény. Ha csak azt hallom, amit hallani akarok, ha csak azt látom, amit látni akarok, ha az új gondolataim, amik így születhetnek, az csupa film, csupa könyv, csupa fikció, csupa mások élete? Ha az interakció a külvilággal csak írásban történik, amit bármikor kikapcsolhatok. Ha nem kell a szemébe néznem a másiknak, ha nem kell kitennem a lábamat oda, ahol zsezsegnek az emberek, ahol ők élnek, boldogok és csak akkor éreznének olyan szomorúságot, mint én, ha akaratlanul öltek volna, vagy kínok közt hal meg egy szerettük. És nem azért, mert ma is meg kell kérdezniük valakit, hogyan kellene ebben a világban normálisnak lenni? Hogyan kell ebben a világban szeretni? Hogyan kell ebben a világban boldognak lenni? Hogyan lehet ebben a világban elfogadottá válni? Hogyan lehet ebben a világban nem nagyot bukni? Hogyan lehet ebben a világban stabilitást találni? Hogyan lehet ebben a világban szemellenzővel járni? Hogyan lehet ebben a világban csak úgy élni. Az jó lenne. Nagyon jó.

Legnépszerűbb cikkeink