„Örüljenek, hogy ilyen futballszerető miniszterelnökük van”

Georges Leekens, a magyar labdarúgó-válogatott korábbi kapitánya megtörte a csendet, és azt mondja, több türelem járt volna neki. A 70 éves belga edzőt Békeffy Gábor menedzser segítségével értük utol.

– Igazi világpolgár, s kíváncsi lennék, hogy utazásai közepette vajon milyen érzések töltik el, ha Budapest neve kerül szóba. Enyhe gyomorgörcsöt kap?

– Budapest a nagy szerelmem. Gyönyörű ez a város, imádni valóak az emberek, és szívesen éltem ott. Olyannyira, hogy ha csak tehetem, újra és újra visszatérek az önök fővárosába.

– Megtisztelő amit mond, más kérdés, hogy az emberek nem annyira lelkesek, ha az ön neve szóba kerül.

– Sajnálom. Azért szerződtem Magyarországra, hogy futballreformot csináljak. Valami hasonlót, mint korábban Belgiumban. Sajnos nem hagytak időt erre a munkára. Sőt, igazán el sem kezdhettem dolgozni.

– Az idő sok mindent megszépít, szokták mondani, de a tények makacs dolgok, ön négy meccset kapott a válogatott élén, és egyszer sem nyert. Kazahsztántól, Skóciától és Ausztráliától kaptak ki, ráadásul itthon, és csupán egy döntetlent mutattak fel idegenben Fehéroroszország ellen.

– Megértem a szurkolók elkeseredettségét, és még azt is mondhatnám, elfogadom a kritikát, csakhogy egy dolgot mindenképpen tisztáznunk kell: csupán tesztmeccseken kaptam lehetőséget a bizonyításra. A felsorolt találkozók a felkészülést, a csapatépítést, a játékosok összeszoktatását, sőt megismerését szolgálta. Egy folyamat legeslegelején voltunk, és ma is vallom, ha hagytak volna dolgozni, igenis eredményeket mutattunk volna fel.

– Tisztában van vele, hogy a játékosok némelyike meglehetősen éles kritikával illette távozása után? Olyasmiket mondtak, hogy irányítása alatt sem taktika, sem fegyelem, sem összetartás nem jellemezte a csapatot.

– Akik nem játszanak, akik a cserepadra szorulnak, azok mindenhol a világon kritikusabbak. A keret tagjainak többségével igenis jó volt a kapcsolatom. Akik kritizálnak, legyen szó játékosról, vagy szurkolóról, és mindenekelőtt a médiáról, amelytől a legkevesebb türelmet kaptam, elfelejtik, hogy a magyar futballnak jelen pillanatban hol a helye a világban. Nem csodatévőnek jöttem, hanem azért, hogy segítsek. Én hívtam be a keretbe először Szoboszlai Dominikot, én szorgalmaztam Willi Orban honosítását. Amikor Magyarországra érkeztem, szisztematikusan térképeztem fel az utánpótlást, korosztályos meccsekre jártam, korosztályos válogatottakat figyeltem, jegyzeteltem, és minden információt begyűjtöttem.

– Bárhogy is történt, ön egyértelműen megbukott Magyarországon. Nem így éli meg?

– Nézze, Magyarországon most irigylésre méltó minden, ami a futball körül történik. Olyan új stadionjaik vannak, amit még Belgiumban is irigyelhetnek. Örüljenek, amiért ilyen futballszerető miniszterelnökük van. Minden feltétel adott, hogy a futball fejlődjön. Megsúgom, Belgiumban is öt év kellett, amíg Eden Hazard, Kevin De Bruyne és a többiek beértek, ütőképes csapatot alkottak az irányításom alatt.

– Világsztárokat említ, miközben itthon az NB I-ben már szinte csak elvétve futballozik magyar a sok tucatlégiós, zsoldos között. De a felvetésére, hogy több türelem járt volna önnek, azt mondom, Marco Rossi képes volt élni a bizalommal rövid idő alatt is.

– Minden tiszteletem Marco Rossié, de halkan kérdem, ő már kivitte az Eb-re a magyar válogatottat? Úgy tudom, még nem. Bulgáriánál egyébként jobbak a magyarok, győzhetnek Szófiában, és akkor az új Puskás Arénában kivívhatják a továbbjutást.

– Nincs önben harag vagy tüske amiért, ahogy ön fogalmaz, idő előtt menesztették?

– Inkább csak hiányérzetem van, hogy nem kaptam legalább egy tétmeccset… De nem leszek olyan, mint Erwin Koeman, aki a budapesti szerződésbontása után kritizálta a vezetést, a magyar futballt.

Sinkovics Gábor