„Ott a sötét vár rám, a végtelen sötétség…”

Február 4-én betölti a 72. életévét – és gyógyíthatatlan beteg. Wichmann Tamás nyíltan beszél a testi és lelki fájdalmakról. Az elmúlás tabutéma, de az alábbi interjú nem ilyen. Nehéz szavak következnek.

– Feladta?

– A túlerővel szemben nincs értelme harcolni. Olyan kór támadta meg a szervezetemet, amely ellen nincs orvosság, gyógymód és remény. Egyébként nem jó kifejezést használt: nem adtam fel semmit. Élni szeretnék, lehetőség szerint sokáig élni. De a történet, az én személyes történetem hamarosan véget ér.

– Fél?

– Furcsa ez, az ember próbálja elképzelni, milyen is lesz az utolsó, a legeslegutolsó pillanat. Sehogyan sem akar összeállni a kép. Az életösztön, az élni akarás egyszerűen nem hagyja az efféle fantáziálást. Nem félek, inkább a családomat féltem, hogy majd ők hogyan birkóznak meg a drámával, amely előbb-utóbb mindenképpen bekövetkezik.

– Felkavaró hallgatni, ahogy kimérten, higgadtan beszél az elmúlásról, mintha valami meccset, politikai választást elemeznénk. Átéltem már egyszer ilyesmit. Újságíróként mindig ott motoszkál az ember fejében a nagy téma, az egyszeri, megismételhetetlen pillanat megírása. Nekem egyszer megadatott, hogy valaki ugyanígy beszéljen a saját haláláról, ahogy most Ön teszi. Ott álltam a MÁV Kórház folyosóján riadtan, zavartan, és néztem a lesoványodott, félmeztelen Knézy Jenőt, aki azt mondta: „írd meg, ha már itt vagy, ha már bejöttél hozzám, hogy hamarosan meg fogok halni…” Fel lehet készülni arra, hogy az ember egyszer csak nincs, nem lesz?

– Ha valaki sokáig szenved, akkor megváltásként éli meg a halált. Borzalmas, ellentmondásos mondat, igaz? Kevesen tudják, de nekem minden nap, sokszor minden pillanat maga a pokol. Olyan fájdalmaim vannak, hogy legszívesebben üvöltenék. Szedem a gyógyszereket, de az sem segít. Negyven kilót fogytam, most is kórházban vagyok, újabb kezelésre várok, de már nem a gyógyulást, inkább a kínok végét várom.

– Hisz a túlvilágban? Reménnyel, megnyugvással tölti el, hogy esetleg odaát valami más, valami egészen más várja?

– Ott a sötét vár rám, a végtelen sötétség… Nincs mennyország, nincs túlvilág, annyit kaptunk a sorstól, amennyi itt, a Földön jutott nekünk. Ezt kell, ezt kellett tartalommal, élményekkel, felejthetetlen pillanatokkal megtölteni, és akkor könnyebb a búcsú. Nekem ez megadatott. Sikeres sportpályafutás, nyugodt, szeretettel teli magánélet. Nincs bennem hiányérzet.

– A románok miatt sincs?

– De, talán a románok miatt igen. 1968-ban a mexikói olimpián Petrikovics Gyulával párban épp a román kettős előzött meg bennünket, és négy évvel később Münchenben hiába előztem meg a fő riválisnak tartott német Lewe Detlefet, a döntőben a román Ivan Patzaichin mégis megvert. Fájdalmas emlék, és ha visszatekerhetném az idő kerekét, talán az egyiket megnyerném, és egyszer felállhatnék az olimpiai dobogó legfelső fokára, amire annyira vágytam. Sokszor gondolok arra, miért nem sikerült. Aztán nosztalgiázom, magyarázkodok, keresem, kutatom az okokat, és olyasmiket mondok, ha kérdezik, hogy például Münchenben két napot csúszott az olimpiai finálé az izraeliek elleni terrortámadás miatt, és akkor más volt a széljárás, és az jobban segítette a román fiút, mint engem. Aztán azt is mondogatom, hogy én a rossz csípőm miatt szinte csak egy kézzel lapátolok a vízben, és hiába vagyok bivalyerős, ez mégiscsak hátrány a riválisokkal szemben. Néha sírhatnékom van az elszalasztott nagy lehetőségek miatt. De aztán arra gondolok, hogy így is mennyien szerettek.

– Szerették? Ne mondja ezt múlt időben. A közelmúltban az Uránia moziban mutatták be az Önről készült dokumentumfilmet, Magyar lapát címmel, és a meghívott vendégek, újságírók, barátok felállva, könnyes szemmel, vastapssal köszöntötték Önt. Hogy élte meg ezt?

– Én is könnyek között ácsorogtam a színpad sarkán. Tudtam, hogy mindjárt indulnom kell egy újabb kezelésre a kórházba, ám olyan „gyógyszert” kaptam az Uránia moziban, amely talán néhány héttel vagy hónappal meghosszabbítja az életemet. Mámorító pillanatok voltak. Mintha valamiféle életműdíjat vehettem volna át. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt megélhettem.

– Sok mindent megélt. Olvastam a mottóját, és arra gondoltam, hogy ennél tökéletesebben senki sem fogalmazta meg, mit is jelent a siker: „Akarat, tehetség, rátermettség, munka, szerencse.” Amikor 1961 februárjában, épp ötvenkilenc esztendeje, életében először hajóba ült, még aligha gondolhatta, hogy az élete tökéletesen megváltozik, és az a rozzant csónak nem csak a Dunán, de a sikerek útján is elindítja.

– Tegnap történt. Vagy tegnapelőtt, olyan közel van ez az egész, ahogy ott állok a vízitelepen, és arra várok, hogy hajóba ülhessek. Bicebóca, sántító gyerekként is meg akartam mutatni, hogy micsoda erő lakozik bennem. Itt van előttem, ahogy a nálam nagyobb darab srácok pillanatok alatt elviszik a szép, hibátlan csónakokat, aztán a végén már csak egy rozoga, poros kenu maradt a polcon, és mi, maradék kölykök azt mondtuk az edzőnek, kérjük szépen, majd kipofozzuk. És úgy is történt, leporoltuk, megszögeltük, összeeszkábáltuk, és szó szerint világgá mentünk vele. El, egészen Leányfaluig, végig a Kis-Dunán, aztán Mexikóig, Münchenig, Moszkváig. Istenem, jó lenne visszaülni, jó lenne a vízen lapátolni.

– Ha nem is hisz a mennyországban, Isten közelségében, azért a sors nem csak megmentette, új élettel ajándékozta meg gyerekként, hanem tehetséggel is felruházta.

– Sokszor gondolok rá, hogy vajon urai vagyunk-e az életünknek, és nem a fatális véletlenek sorozatának kiszolgáltatottjai. Az a baleset valóban megváltoztatott bennem és körülöttem mindent. A háború után a romos fővárosban is megtalálta a boldogságot szinte minden gyerek. Én Budán, a Karinthy utcában nőttem fel, a Móricz Zsigmond körtér közelében, és állandóan futballoztunk, illetve én csak szerettem volna futballozni, de mindig kihagytak a csapatból. Egyszer ezért indultam el a közeli Népbüfébe, paradicsomos káposztáért, ami két forintba került. Nem néztem körül, jött a villamos, csilingelt, megijedtem, egy autó elé léptem, és repültem, mint egy madár. Nyolc napig voltam kómában, a csípőm megsérült, egész életemben bicegtem és sántítottam. Mégis lementem bunyózni a Beloiannisz boksz szakosztályába. Ütöttem, csépeltem a zsákokat, és akik eleinte röhögtek rajtam, azok megtanultak tisztelni. Kitartó voltam és lelkes, de nem csak a sportban: négy évig tubán játszottam az Úttörőház zenekarában, és fújtam ezt a böhömnagy hangszert az április 4-i és a november 7-i felvonulásokon. Szerettem az életem minden pillanatát, még a bukásokat is, még azt is, hogy valamikor hazaárulónak tituláltak, mert a jugoszláv Ljubeket edzettem. És akkor is lelkes voltam, amikor az MTK, szeretett klubom társadalmi munkában foglalkoztatott edzőként és tizennégy gyereket tanítottam a sport szeretetére. Mondtam nekik sok mindent, de talán az volt a legfontosabb, hogy ismerjék meg a hajó lelkét…

– Túl van harmincnyolc kemoterápiás kezelésen, folyamatosan gyógyszert szed, kórházban kezelik. Nem adhatja fel!

– Nem akarok én itt az egészségügy borzalmairól beszélni, meg aztán tisztességes orvosokkal, ápolókkal hozott össze a sors, de az elmúlt hónapokban nem úgy foglalkoztak velem, ahogy kellett volna. De ezt inkább hagyjuk.
A hat gyerekem és a hat unokám tart életben, nem pedig a gyógyszeripar. Ha nem látják, ha egyedül vagyok, zokogok, mert nem akarom itthagyni őket, de ahogy harmincöt év után be tudtam zárni a Szent Jupát néven indult, majd Wichmann kocsma néven ismertté vált vendéglátóipari egységemet, ahol este hattól indult az élet, rántott húsos szendviccsel, pörkölttel, fröccsel, csapolt sörrel, utcazenészekkel, no meg az én gitármuzsikámmal, úgy most is erősnek kell lennem, ha eljön a búcsú pillanata.

– Van egy saját dala, amit egyszer hallottam, ahogy énekelte, úgy szól: „Itt ülök csendesen, egymagam, számolom, ami van…” Szomorú dal.

– Pedig szerették hallgatni, ahogy játszom, de aztán letettem a gitárt, mint korábban a lapátot is. S azóta csend van, talán túlságosan is nagy csend van körülöttem. De az élet fonalát még fognám, kapaszkodnék bele, csak hogy ne kelljen abba a végtelen és sűrű sötétségbe zuhannom.

Sinkovics Gábor