Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Kiemelt hírek

Száz éve született Jack Kerouac

Létrehozva:

Jack Kerouac 1966. szeptember 28-án, Milánóban | Fotó: Farabola / Leemage via AFP

Szombaton lenne száz éves Jack Kerouac, a beatnemzedék meghatározó írója, az amerikai próza egyik halhatatlan alakja. És hogy a mai napig aktuális, mi sem bizonyítja jobban, mint leghíresebb műve, az Úton egyik bevezető gondolata: „az érzésem az volt, pusztul a világ”. 

Írhatnék most megemlékezést, méltathatnám kivételes irodalmi pályáját, de nem hiszem, hogy akarná. 

De akkor mit akarna?

Egy pitét a sarki bódéban, úszni egyet a Mississippiben, egy mocskos nagyot bulizni egy fűtől és alkoholtól bűzlő San Franciscó-i lakásban, repeszteni az országúton a megvilágosodás felé vagy egy világot megváltó beszélgetésbe bonyolódni valakivel, akiről úgy gondolja, tanulhat valamit tőle.

Meg azt akarná, hogy mondjam el neki, mit jelent a világnak.

Itt feneklene meg a dolog, mert ugyan nem elhanyagolható, hogy a világnak mit jelent, sokkal inkább az számít, hogy mit jelent az embereknek, méghozzá egyenként. Mert akármilyen furcsa, ugyanazt jelenti egy amerikainak, egy svédnek, egy franciának, de még egy magyarnak is, itt, az egykor kommunizmustól, Putyin-előd diktátoroktól, Varsói Szerződéstől terhelt Közép-Kelet Európában. A szabadságot. Nem az amerikai álom szabadságát, hanem azt a szabadságot, amit az ember csak maga élhet meg a gondolatai által.

Nehezen barátkoztunk meg. Háromszor tettem le az Útont, negyedszerre aztán beszippantott, elvitt egy másik világba, abba az univerzumba, ahol csak a kiválasztottak fordulhatnak meg, és ahol a beatnemzedék szent őrültjei, Kerouac, Ginsberg, Ferlinghetti, Burroughs és Neal Cassady diktálják a tempót és valami megveszekedett jazz szól a háttérben és ahova bármikor vissza lehet térni, de onnan elszakadni soha nem lehet. Azt mondtam, olyan univerzum ez, ahol csak a kiválasztottak lehetnek jelen. Ez igaz is, de itt kiválasztottnak lenni nem kiváltság, hanem elhatározás. Nem kell hozzá más, mint félretenni a konvenciókat, az előítéleteket, vágyni az életre és az élet adta tapasztalatokra, befogadni mások gondolatait, ami által felszabadulnak a sajátjaink és szerteágazva megkezdik útjukat valami egyetemes és közös felé.

Az Útont említettem, mert az volt az első találkozásunk, és azt a könyvét legalább hallomásból ismeri mindenki, több generációnak is ez jelentette az előbb említett kiválasztottság-érzést, különösen, hogy a rendszerváltásig ez volt az egyetlen magyarul kiadott műve, és ez is csak a már az amerikai cenzúra által is durván meghúzott változatban. Pedig talán nem is ez volt a legjobb, amit írt. A Dharma hobók, a Művésztelep, a Senkiháziak vagy a Gerard látomásai talán még mélyebb nyomot hagy, és talán még magasabbra emel.

„Ez nem írás, ez gépelés” – mondta munkáiról Truman Capote, és bár szavait nem dicséretnek szánta, igaza volt. Mert Kerouacot nem gátolták meg „gépelésében” a korabeli irodalmi igények, tiszta maradt, gondolatai nem szorultak formák és elvárások közé. Prózája éppen azért művészi, mert nem az – nem holmi mások által támasztott korlátok közé szorul, de nem is ugorja át őket valamiféle könnyed, pajkos játékossággal, hanem alájuk ás, valahová nagyon mélyre, és úgy robban ki aztán a túloldalukon, folytatva töretlen útját a szabadságba.

„Ifjú író voltam, vettem volna nyakamba már az ország útját. Tudtam, hogy mentében látomások, nők várnak, és az útfélen kincset lelek egyszer” – írta. 

Hogy valóban meglelte-e, amit keresett, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy jóval többet adott másoknak, mint gondolta volna.

Jack Kerouac mára több, mint ikon. Mitikus hős lett, országhatárok és nyelvi akadályok nélküli kultusz övezi. El sem lehet képzelni, hogyan fogadná az Amerikát stoppal átszelő fiatal írókezdemény, ha tudná, mi lett az útja vége – ha ugyan vége van.

 

(A szövegben szereplő Kerouac-idézetek forrása Bartos Tibor fordítása. Jack Kerouac: Úton, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983.)

Legnépszerűbb cikkeink