A bárzongorista titka már nem titok

Szegfű Gábor felmenői mind népzenét játszottak.

Nem volt találós kérdés a pályaválasztás neki sem, mert öt évesen már zongorán és harmonikán játszott. Végigzongorázta a világ háromnegyed részét, aztán hazajött, de mostanra se bár, se zongora. Ő az éttermi zenészek egyik utolsó alakja.

Az éttermi zenész olyan, mint a pódiumon játszó művész, csak életközelibb. Alakját nem távolítja el közönségétől a reflektor, ő testközelben látható, hallható. Nem csak zenélnie kell, hanem ráhangolódnia is vendégei, az este hangulatára. Érezni, hogy kinek és mit kell játszani. Irányítani egy étterem hangulatát.  Ha jól érzi magát a közönség, akkor észrevétlenül aládolgozni. Ha unalomba készülne fulladni az este, akkor egy közismert számmal felpörgetni. Szegfű Gábor azt mondja, mindig a vendégeket figyeli, kinek a lába, keze mozdul meg a zenéjére. Akkor már tudja, hogy mit kell játszani.

Mindent elmuzsikáltak

Ezt a képességet nem tanítják a Zeneakadémián, csak örökölni lehet. Apai és anyai ágon népzenészek, klasszikus zenészek voltak a zenei elődei és példaképei, köztük még egy karmester is. Édesapja, Szegfű Károly a 80-as években megérezte, hogy új stílusra van szükség az éttermekben, ezért népzenéről tánczenére váltott: a cimbalom helyett zongora került a zenekarába, a brácsát gitárra cserélték, és kialakult egy olyan szalonzenekar, ami az óbudai éttermek világába új zenei színfoltot hozott. Mindent elénekeltek és elmuzsikáltak, amit kértek tőlük.

Szegfű Gábor 14 évesen már a Citadellában zongorázott édesapja zenekarával, és a szünetekben mindig azzal nyaggatta: mi a titok? Hogyan kell megríkatni, majd utána, egy másik számmal megnevettetni a vendégsereget? A tömör válasz ez volt: majd megtudod. Gábort a zenetanára klasszikus zenei pályára szánta, és ő el is kezdte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolát. Nem ezért hagyta ott az első évfolyam után, mert elege lett a zenéből, hanem mert komoly döntést hozott: a három B helyett a három p-t választotta. Bach, Bartók és Beethoven helyett vonzóbb volt a pénz, a pia és a… vendéglátós zenész pálya. 

Nem lehet zavarba hozni

Ma sem bánta meg, hogy kocsmákban, éttermekben és óceánjáró hajókon töltött el több mint két évtizedet. Itthon játszott a legkisebb kocsmákban és a legelegánsabb szállodákban, köztük a Béke Radisson szálló legendás bárjában is. Ma is azt mondja, jó betűcserét csinált.  Mert nem sokan mondhatják el magukról, hogy illusztris személyek hívták mesebeli és emlékezetes magánrendezvényükre, vagy Meryl Streepnek zongorázott egy héten át. A színésznő egy hajó utasaként minden este leült Szegfű Gábor zongorájához egy pohár itallal, és hallgatta a játékát. Ez valahol a Zöldfoki szigetek környékén történhetett.

Addigra már a repertoárja is olyan gazdag lett, hogy tudatosan tudta irányítani a vendégek hangulatát. Szerencséjére könnyen és gyorsan tanul: ha háromszor meghallgat egy dalt, utána le tudja játszani. Ma már ezernél is több zenét őriz a zenei memóriájában, és a népdalok, műdalok, táncdalok, operett részletek, komolyzenei darabok, közismert nemzetközi slágerek olyan tárházát őrzi, hogy nem lehet zavarba hozni egy zeneszám kérésével.

1997-től amerikai óceánjáró hajókon játszott, a holland American Princess Cruises kötelékében, majd tíz évet az olasz Costánál húzott le. Csak az első, szigorú vizsgán kellett megfelelni, meggyőzni a zenei menedzsert, utána már jöttek az ajánlatok.  Megtanulta, hogyan kell a szemével rátalálni egyetlen emberre, aki figyeli a játékát, és attól kezdve egész este neki játszani – akkor megvan a siker. A hét minden napján zongorázott: délben az ebédhez, délután a tea time-hoz, este pedig 7-től 11-ig játszott. Általában szalonzenét, de mindent, amit csak kértek. Cserébe idegen nyelveket tanult, emberismeretet, kapcsolatokat szerzett, és luxusfizetést kapott. És olyan helyeken járt, ahová a saját pénzéből sohasem juthatott volna el. Ázsia kivételével minden kontinensen ismerős.

Valamiből meg kell élni

A világkörüli zenélés közben a szabadságát itthon töltötte, évente három hónapot. Ilyenkor általában a Kisbuda Gyöngyében vagy a Remízben szórakoztatta a vendégeket, egy civil szervezetnél műsorkísérőként lépett fel – mikor hová hívták. Volt vendég, aki csak a csodás vacsora végén fedezte fel, hogy élő zene is emelte a hangulatot, mások azért jöttek az étterembe, hogy Szegfű Gábor játékát is élvezzék. 

Aztán kitört a járvány a világban, és a hajók már nem futottak ki a dokkokból, az éttermek pedig bezártak külföldön is, itthon is. Szegfű Gábor bárzongoristából így lett ételkiszállító futár, mert valamiből meg kellene élni, és a zenélésen kívül nem ért semmi máshoz. Amikor egy váratlan közlekedési helyzetben hirtelen félre kell rántani a kormányt, csak a kezét, az ujjait félti, hogy azok ne sérüljenek. Bár, már nem vár sok jót a jövőtől. Az új éttermek, az új vendégek nem kérnek élő zenét a vacsorájukhoz. A fiataloknak már jobban tetszik a gépzene és a gyorsétterem.

Két fia örökölte ugyan a zenei képességet, de már biztos, hogy nem viszik tovább a generációkon átívelő tudást. Mindkettő játszik hangszeren, nem is tehetségtelenül, de biztos ami biztos alapon kitanulták a vendéglátó szakmát is. A nagyobbik, aki remekül csellózott, ő szakács lett, a kisebbik pedig, akinek szépen szólt a hegedű a kezében, inkább a pincérkedést választotta.  De a fiúk már nem a vendéglátó szakmájukban dolgoznak, hanem olyan vizekre eveztek, ahol több és biztosabb pénzt lehet keresni. És egyáltalán nem akarnak középszerű zenészek, vagy egy eltűnő szakma utolsó utáni mohikánjai lenni.

Szegfű Gábor a titkot megfejtette. De már nincs, akinek tovább adja.

Szikora Katalin