Programoktól a pincészetekig – hétvégén zárult a 14. Ördögkatlan Fesztivál

Az ország egyik legszínesebb kulturális eseménye idén sem okozott csalódást.

De miért töltünk minden évben egy hetet néhány apró baranyai faluban, avagy hogyan lettünk visszajáró katlanosok?

Kamasz koromban, életem első Ördögkatlanjára készülődve kevés borzasztóbb dolgot tudtam volna elképzelni, mint hogy a szüleim is odajöjjenek. Még mit nem! A következő pár évben aztán kipróbáltam sok magyar fesztivált – jobbakat, rosszabbakat –, de a Katlan valahogy biztos pont maradt. Az az egy hét ott telik: ez a hagyomány, és kész. Az egyik alkalom után hazavittem egy programfüzetet, és megkérdeztem anyukámékat, jövőre nem akarnak-e velem tartani. Azt mondták, lehet róla szó. Aztán nem jöttek, pedig meggyőződésem, hogy tetszene nekik. Persze ők rendszerint elégedettek a nyaralásukkal – ellentétben azokkal a kommentelőkkel, akiknek a panaszait unalmamban görgettem át a telefonomon az idei hazaút során. A Balaton drága, a Velencei-tó büdös, a tenger messze van, ésatöbbi. Ez az írás nekik szól: akik a kikapcsolódás új formáit keresik.

Program-dömping

Az Ördögkatlan fő kuriózuma persze az, hogy az ember egy meglehetősen kedvező árú heti bérlet megvásárlásával számtalan izgalmas művészeti programon vehet részt: a fesztiválról fesztiválra járó nagynevű zenekarok mellett megismerhet feltörekvő tehetségeket, találkozhat híres írókkal, művészekkel, valamint eljuthat olyan előadásokra, amelyekre év közben csak nehezen és drágán lehet jegyet szerezni. Igaz, a bejutásért itt is meg kell dolgozni, legalábbis szükség van egy fanatikus ismerősre, aki hajlandó kora reggel felkelni a színházi sorszámokért – ha egyetlen negatívumot kellene megemlíteni, az éppen ez, az érdeklődők száma és a játékterek kapacitása között egyre növekvő szakadék lenne. Aki viszont sikerrel jár, jellemzően nem csalódik. Nagy élmény volt idén például a CSÁÓ – Stefanovics Angéla körberajzolja magát című előadás, vagy a Nézőművészeti Kft. által, Scherer Péter főszereplésével színpadra vitt Utazás a koponyám körül – ezekre az őszi évadban is érdemes lesz ellátogatni.

De nem csak a színpadon találkozhatunk neves alkotókkal és fontos közéleti személyiségekkel – a pincészetekben, a sörpadok mellett és a közönségben is összefuthatunk velük. Elvégre ők is (részben) nyaralnak, amit illik tiszteletben tartani, de előfordul, hogy kivételesen a hegy megy Mohamedhez. Máig jól szórakozunk, mikor felidézzük, hogyan stoppoltuk le néhány éve éppen a saját előadására tartva kedvenc rendezőnket, Pintér Bélát – apró szépséghiba, hogy nem ismertük fel a hátsó ülésről. Vagy amikor kevéssé józan barátunk próbálta a nagyszínpad mellett üvöltve meggyőzni a vélhetően szabadságát töltő Karácsony Gergelyt zavaros politikai nézeteiről. Apropó, stoppolás: ezekben a napokban reneszánszát éli Villánykövesd, Nagyharsány, Beremend és Palkonya között – az embernek nem kell néhány percnél többet várnia, mire egy autó megáll mellette. Hogy ennek máskor mennyi esélye van, jól tudja, aki hazafelé tartva gyalogolt már három órát egy paksi bekötőúton.

Fotó: Pál Zsombor / Örddögkatlan Fesztivál

Nem erőszak a kultúra

De az Ördögkatlan nem csak azoknak élmény, akik legszívesebben egész napjukat programról programra loholva töltik. Van, akit estig ki sem lehet robbantani a strandról, egyes baráti körök jóformán végigkempingezik a fesztivált a szálláshelyükön (ennek a délelőtt aludni próbálók nem örülnek), mások pedig megmagyarázhatatlanul korán elfoglalják asztalukat a különböző büfékben és borospincékben. (A Balatonnal ellentétben a Katlan nem drága: az egyik helyi kistermelő slágerterméke például a 600 forintért kapható, korrekt minőségű, literes „sétálós fröccs”.) És izgalmas látni, hogy ahány féle ember, annyiképp érzi jól magát – ki a bulizást, ki a pihenést, ki a kulturális élményeket akarja bepótolni a hétköznapokból. A többség visszajáró vendég, komoly stratégiával. Karikázgatnak a programfüzetben. Vagy meg sem nézik, csak sodródnak. Ismerősök haladnak el: pályázatíró, celeb, buszsofőr, költő, pultos, színészhallgató. És persze a helyiek: az álmélkodók, a csúnyán nézők, a kíváncsiak, a gőgösek, a velünk bulizók, és azok, akik tizenhat órákat állnak a lángossütödében. Nekik is esemény ez, és nagyon jó, hogy nem vagyunk kordonokkal elszeparálva tőlük. Szállásadónk, akinek az udvarán sátrazunk, délutáni műszakba indul a vágóhídra – ez pedig emlékeztet arra, hogy nem csak a mi valóságunk létezik. 

A társaságunk nagy része vasárnapra hulla fáradt. Azon röhögünk, milyen jó lesz visszamenni a munkába – ott végre pihenhetünk egy kicsit. Aztán estére hazaérünk – ki busszal, ki Oszkárral, a bevállalósabbak oda is stoppal – alszunk egy hihetetlenül nagyot, és azt érezzük: na tessék, mégiscsak feltöltődés volt ez a hét. Nem is akármilyen.