Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Archív cikkek

A könnyűzene és a kultúrharc

Pesti Hírlap

Létrehozva:

Kezdjük talán szerény személyemmel. Két hobbim van, az írás és a zenélés. Ezt megelőzi két szenvedélyem, az olvasás és a zenehallgatás. Mindkettőben mindenevő vagyok, egyaránt tudom élvezni Rilkét és Nesbot, Pilinszkyt és Kondor Vilmost, vagy Bartókot és a HBB-t. Oké, a mulatóst annyira nem bírom, de el tudom fogadni, ha mások arra bolondulnak ki.

Maga a zenélés elég korán megérkezett az életembe, gitárral és klasszikus fuvolával kezdtem, majd véletlenszerűen jött az írás (nem szabad első novellával rögtön novellapályázatot nyerni, mert akkor a szerkesztőségek nem hagynak kibúvót, muszáj lesz megírni a másodikat, és ha egyszer egy üzlet beindul…). Egészen későre sikerült „leküzdenem” magam basszusgitárossá. Ma a mentális egészségemet úgy óvom, hogy egy rockzenekarban alapozok négy húron. Mindez érdektelen lenne az olvasó számára, ha nap mint nap nem szembesülnék azzal, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként, miniszteri biztosként azt senki nem hányja a szememre, hogy szépirodalmat művelek, de az valamiért nagyon csípi egyesek szemét, hogy basszusgitározom.

Én pedig nem értem, hogy miért. Illetve dehogynem, ezért is vállaltam el, hogy a miniszteri biztosi portfóliómat kiegészítsük a magyar könnyűzenével is. És ezért írtam meg egy szűk szakértői stábbal szűk egy hét alatt azt a magyar könnyűzenei stratégiát, ami nem volt. Már ez is önmagában elég ok lett volna. 

Mondjuk, ezzel egyesek vitatkoznak, szerintük nem kell logikus összefüggésrendszerben végiggondolni a lehetőségeket, mert a könnyűzene olyan, mint a gyom a lakótelepen, felüti a fejét, oszt’ nő magától. Mások a piac szentségét hirdetik, ama bizonyos „láthatatlan kéz” eligazítja, amit el kell, majd a fogyasztó eldönti, mire ad ki pénzt, mire nem, és aki nem tudja eladni a produkcióját, az váltson pályát. Megint mások az állami beavatkozástól félnek. Hogy majd jön a hatalom, és a támogatásért cserébe elköteleződést kér (érdekes módon az államtól/kormányzattól ódzkodók másfajta hatalomtól nem tartanak annyira, nem kritikusak azokkal szemben, simán behajlanak olyan ideológiáknak, amelyek sokkal erőszakosabban határozzák meg, miről mit kell helyesen gondolni, de ez mellékszál). Aztán vannak még azok, akik szerint tök jó, hogy végre fölkerült a radarra a zeneipar problémája is, csak ne Demeter csinálja, mert ő ilyen meg olyan. 

Mindegyik ellenző álláspontban található részigazság, mindegyiket végiggondoltuk, kivéve a Demeter-kérdést, a felkért szakértők elfogadták, hogy olyan vagyok, amilyen, mert mi mást tehettek volna, én kértem fel őket. 

Ezek közül az állami szerepvállalás a legneccesebb kérdés. Szükséges-e belépnie az államnak a tömegszórakoztatás területére? Legalább két okból igen: az egyik a szabályozás kérdése az állampolgárok védelme érdekében (lásd pl. a korhatárt jelző karikák az audiovizuális tartalmaknál). Ezzel összefügg az edukáció területe, vagyis a nevelés kérdése. Mindkét belépési pont borítja az értéksemleges állam liberális eszméjét. Vagyis: egy jól behatárolható politikai közösség (adófizető állampolgárok) hatalmi gépezete (kormány) nem lehet értéksemleges. Hogy milyen értékalapon szerveződik egy ilyen konstrukció (ország), azt az alkotmányban szokás rögzíteni. 

Amikor tehát nekiláttunk a könnyűzenei stratégia összerakásának, akkor nem az aktuális jogszabályi környezetet vettük figyelembe, hanem az Alaptörvényben rögzített értékhorizontot, és az ebből következő felelősségi köröket és vállalásokat. 

Érték-e az anyanyelvű kultúránk? Érték. Érték-e a velünk együtt élő, államalkotó nemzetiségek kultúrája? Érték. Érték a Kárpát-medence öröksége, érték mindaz, ami kissé homályosan ugyan, de az „európaiság” fogalmával szoktunk megnevezni. Nem azért érték, mert minden más civilizációnál és kultúránál jobbak vagyunk, hanem azért, mert ez a miénk, ezt csiszoltuk össze magunknak. Párezer évünk benne van. Számunkra élhetőnek bizonyult. A magam részéről nem szívesen cserélném le ködös utópiákra.

Vagyis véleményem szerint bizonyos esetekben az államhatalom beleszólhat tartalmi kérdésekbe. Ha pl. valaki más bőrszínű embertársaink meggyilkolására buzdít egy zenés videóklipben, azt általában társadalmi egyetértés közepette a hatóságok előállítják. Nálunk, a nyugati kultúrkörben. Máshol nem biztos. Vagy ha valaki kiskorúakkal való fajtalankodásról csinál zenét, azt ugyancsak büntetőjogi felelősségre vonják, nagyon helyesen. Nálunk, a nyugati kultúrkörben. Máshol nem biztos, hogy hasonló a tűréshatár. És még sorolhatnám, de ennyiből is kitetszik, hogy a művészeti szabadságnak is van határai, mégha a művészek ezeket a határokat előszeretettel feszegetik is, mert művészek. Szóval mielőtt még önfeladó módon kiájulnánk a másság imádatától, először gondoljuk végig, élhető-e számunkra az a más. Pláne most, a szobordöntögetők korában. Az a vita rólunk szól. Arról a nyugati kultúráról, amelynek alapértékeit a magyar Alaptörvény is tartalmazza. És higgyék el nekem, lesz ebből még könyvégetés is. Mi is próbáltuk korábban, éltünk olyan korszakokat, amikor embereket küldtünk máglyára, szobrokat döntöttünk, könyveket égettünk, és nem lett tőle jobb a világ. De legalább tanultunk belőle (valamennyit). A jelenkori szobordöntögetők sem tűnnek okosabbnak nálunk, vagyis nem lesz jobb a világ, és számomra még az is kérdéses, hogy tanulnak-e, tanulunk-e belőle.

Nem véletlenül tolom ki ennyire az értelmezési keret határait. Rólam szokás azt állítani, hogy „kultúrharcot” folytatok. Ilyen értelemben igen. Védem, védjük azt, ami a miénk.

És ennek a kultúrharcnak az egyik elsődleges terepe a „szórakoztatóipar”. Egy globális marketinggépezet elképesztő mennyiségű pénzzel, tudással és professzionalizmussal éppen azokat az alapértékeket bontogatja, amelyek ma megszervezik a mindennapi életünket. Gondoljunk csak a #metoo-mozgalomra. Anélkül, hogy a szexuális zaklatás problémájának realitását és fontosságát tagadnám, lépjünk kettőt hátra, és nézzük meg, hogy mi történt: egy jól felépített médiakampány következtében ijesztően gyorsan felülírták a jogfogalmunkat. A nyugati kultúra jogbiztonsága azon alapszik, hogy nálunk a vádlottat mindaddig megilleti az ártatlanság vélelme, amíg a bűnösségét nem bizonyítják. Ez ment a kukába, sok embert, karriert tettek tönkre bemondás, később valótlannak bizonyult vádaskodás alapján.

Amikor tehát nevelésnek fordítom az edukáció fogalmát, akkor arra gondolok, hogy a szórakoztatóipar magyar tartalmainak ezen kultúrkörön belül van szerepük, ezt kéne erősíteniük. Ami nem azt jelenti, hogy ne lehetne akár Magyarországon is ez ellen beszélni – csak arra nem kell adóforintokat szánni, mert minek fizessük az ellenségeinket. 

És ha ezt elfogadjuk közös premisszaként, ti. hogy a nyugati kultúra szerves részeként tekintünk az anyanyelvi kultúránkra, ebben élünk, onnan kezdve az árnyalatok kérdésével az államnak (kormányzatnak, miniszteri biztosnak, Demeternek) tartalmi szempontból nincs dolga. Ideológiai-politikai meggyőződéstől függetlenül a tehetség és a minőség térnyerését kell elősegítenünk, és a teljesítményt díjaznunk. Azt kell lehetővé tennünk, hogy minél szélesebb körben, lehetőleg minden társadalmi csoport számára lehetőségeket biztosítsunk, valamint elérhetővé tegyük ezeket a tartalmakat. Ezt neveztük „társadalmiasítás”-nak. (Értem én, hogy ez csak egy ’i’ betűben különbözik a „társadalmasítás” rosszemlékű gyakorlatától, más szóval a kollektivizálástól, de a kettőt nem kéne összekeverni.)

Amennyiben a kormány elfogadja a könnyűzenei stratégiát, és biztosítja hozzá a forrást, akkor tehát nem jobboldali lesz az A-dúr, hanem lehetőleg minél több helyen felcsendül. És ha valaki Cisz-dúrban akar dalt írni, hát vigye a hét keresztjét. És az lenne az igazán kívánatos, hogy ezt az utolsó mondatot minden olvasó értse.

Demeter Szilárd

A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója

(Az írás a Pesti Hírlap 2020. július 24. számában jelent meg.)

Legnépszerűbb cikkeink