Szívszorító videó a New York-i halálzónából

A posztoló kérésének megfelelően a videó mellett olvasható saját üzenetét változtatás és szerkesztés nélkül is közzétesszük:

„HÚSVÉT A NEW YORK-i KÓRHÁZUNKBAN…
…ugyanúgy telik mint minden eddigi napunk, mondhatnám, de nem így van. Nem sokkal az előző posztom után a New York Times a feleségem kórházában töltött két napot és felvették mi történik ott a koronavírus idején. A videó és a cikk nagypénteken jelent meg – Life and Death in the ‘Hot Zone’ (Élet és halál a ‘Csúcszónában’) címmel – de mi csak másnap láttuk. (A „hot zone” kifejezést egyébként „halálzónának” is fordítják. A videót lefordítottam, és csatoltam a poszthoz.)
Mi nagypéntek este fél hétkor valami bugyuta sorozatot nézünk egymás kezét fogva a kanapén. A feleségemet a 24 órás műszakból átvezényelték napi 12 órába, heti hat napban. Ettől kicsit jobb a hangulata, van esélye feltöltődni két borzalom között. Egy ideje viszont Linda a tévé helyett a telefonját nézi. A rezidensek WhatsUp csoportjából érkező híreket olvassa. Az arcát figyelem. Vajon mekkora lehet a baj. Aztán egy ponton feláll, felveszi a kórházi ruháját és a kabátját. Kezdődik a műszak. Leviszem a biciklijét a lépcsőn, ő pedig elsuhan rajta a ködös szürkületbe.
Felcaplatok a lépcsőn, intek a szembeszomszéd olasz néninek, aki a lépcsőház üvegajtaja mögül bámulja a meghülyült világot. Máskor kint levegőzik a kis kardigánjában.
Leállítom a tévén a bugyuta sorozat, bugyuta epizódját, amit persze nem fejeztünk be. New York. Nagypéntek. 103,208 beteg, 6,898 halott, halálozási arány 6.7%. Újabb rekord. És az életem másik fele ebbe az őrületbe ment vissza ma is.
Míg ő már megint a frontvonalon harcol én csak facebook üzeneteket és kommenteket olvasok tehetetlenül. Rengetegen írták, hogy tartsunk ki. De ez a kitartás saját maguknak is szól, hiszen a helyzet Magyarországon is könnyedén ilyen pokollá válhat, ha képtelenek viselkedni az emberek. Hálásan látom, hogy vannak, akik imádkoznak értünk és vannak, akik szerint mi is térdeljünk le és kérjük Isten segítségét. Talán minden imánknál többet ér, amit Linda tesz az emberekért nap mint nap, alázattal, harmad annyi pénzért, mint körülötte a nővérek. Igen. Óránként 14 dollárért kell egy rezidensnek az ilyenkor halálosan veszélyes, szakszerű intubálást végrehajtania. Csak az arányok kedvéért: 14 dollár alig két sör egy átlagos New York-i bárban borravaló nélkül. Az intubálás életmentő eljárás, ami alatt egy csövet helyeznek le a beteg torkán, hogy a lélegeztetőgéphez tudják csatlakoztatni. Az ügyességet és gyakorlatot követelő eljárás nagymennyiségű vírust spriccel szét a levegőben, a legkisebb hiba is fertőzéshez vezet. Végülis ő „rezidens doktor”, azért jött, hogy tanuljon. Amerikai, indiai, kínai vagy magyar, nem számít. Ők az első vonal, mint háborúban a közkatonák.
Elfojtom a negatív gondolatot és tovább olvasom az üzeneteket. Van, aki egyszerű orvosi kérdéssel fordult hozzánk, és van, aki választ vár egy komplett kínai tanulmányra. És én válaszolnék, de még elolvasni se tudom a dokumentumot, nemhogy megérteni. Aztán van olyan, akinek a beteg édesanyja New Yorkban ragadt a lezárások miatt, fogytán a gyógyszere és a Magyar Nagykövetség nem tud, vagy nem akar segíteni, és van olyan, akinek a családtagja tegnap halt meg a vírusban. Mind magyarok. Mindeközben azt is írják, hogy Magyarországon csak kevesen tartják be a korlátozásokat. Nem veszik komolyan, nem akarják megérteni, hogy mi szükség van a feleslegesnek tűnő felhajtásra. Divat a hobbi ellenállás, hiszen az egész csak egy rémhír, egy összeesküvés, és még ha van is vírus, biztosan nem olyan komoly. Szerintük nincs is annyi halálos áldozat, csak a lefizetett kormányok minden halálesetet koronavírus áldozatnak könyvelnek el, hogy félelemben tartsák az embereket, így majd a gonosz gyógyszercégek el tudják adni a vakcinájukat a rettegő embereknek. Ők előbb hisznek el bármit, mert az kényelmesebb. Vagányabb. Pánikkeltéssel vádolják azokat, akik szembesítik őket a tényekkel, de még azokat is, akik a saját szemükkel látják, élik át a borzalmakat. Azt persze egyikük se magyarázza meg, hogy például itt, a bronxi kórházunk melletti Hart Islanden miért temetik a hozzátartozóval nem rendelkező embereket tömegsírba. Biztos mind csak cukorbeteg volt.
Ahogy hallom egy New York-i magyar bártulajdonostól, vannak, akik bedeszkázták egy szórakozóhelyük ablakait és most titkos koktélbárként (“speakeasy bar”) üzemeltetik. Vannak Facebook ismerősei, akik elautóznak egy-egy New York-i kórházhoz, lefotózzák a kívülről nyugodtnak tűnő épületeket, aztán felposztolják, hogy lám-lám, nincs itt semmi különös, csak a média hisztériázik a lefizetett, rémhírkeltő orvosoknak köszönhetően.
Dr. Youtuberek bűvészkednek számokkal, értelmeznek félre tanulmányokat direkt vagy csak szimpla butaságból, majd a videójuk végén fél-flegmán összetákolt cikküket reklámozzák, amin keresztül vitamint, honosított keleti-gyógymódot, vagy éppen csak az edzőtermük havibérletét akarják eladni – direktben vagy épp sunyi módon – a COVID-19 hátán. Csakhogy ők nem álltak a koronavírus frontvonalában, nem kellett harmincéveseket újraéleszteniük, nem kellett egy mexikói családnak elmondaniuk, hogy nagyapjuknak a kora miatt esélye sincs lélegeztetőgépre kerülni, és nem kellett bevallani egy levegőért kapkodó negyven fokos anyának, hogy a lánya, aki mellette feküdt az intenzíven, már soha többet nem fog felébredni.
Mire végre eltudok aludni szombat hajnalban, már a zubogó vízre ébredek. Szakmai témájú podcast hangja szűrődik ki a fürdőből. Orvosi ruhája a külön szennyesben. Mindjárt megtelik és mehetek a mosodába. Törölközőbe csavart hajával leül az ágy végébe. Nem engedi, hogy megöleljem. Arcán fájdalmas, vörös csíkokat hagyott a 12 órán keresztül viselt dupla maszk. „Ma egy 24 éves, amúgy egészséges, lányt kellett CPAP gépre tennünk. Egyelőre stabil” – mára ennyi jutott a sikerből. Fáradt sóhajjal még nekiáll elolvasni egy többek által is posztolt kínai tanulmányt a COVID-19-ről, ami szerint a vírus a hemoglobint támadja, és valójában az abból felszabaduló vas-ionok okozzák a szervezetben a károkat, többek között a tüdő gyulladásos reakcióját is. „Szerintem ez nem így van” – suttogja és kitartóan keres referenciákat. Sajnos beigazolódik, hogy ez a kínai tanulmány se valódi kutatásokon alapul és az elmélet is több ponton sántít, megbukik. Laptoppal az ölében alszik el. Leveszem róla.
Délután háromkor ébred. Azonnal a mobiljáért nyúl és ekkor találja meg a New York Times riportját. Pontosan azokat a folyosókat mutatják, ahol ő dolgozik. Egyszer, fél éve, én is voltam bent. A lakáskulcsát hoztam el, mert kizártam magam. Felismerem a színes falfestést. „Őt ismerem, és őt is, ezzel a nővérrel dolgoztam, ezzel a rezidenssel pont múlt héten beszéltem…” – sorolja Linda, és könnyes szemmel éli át ugyanazokat a pillanatokat, amiket az éjszaka során. De nem érdekli, akkor is végigküzdi magát minden egyes képkockán. A feleségem három kórházban dolgozik, és a Weiler Hospital, amiben a riporter járt, az egyik. Zsibbadt csendben nézem végig a képsorokat. Hát így néz ki a csatatér, ahova nap mint nap bevonul. Ahova az ellenségemet se engedném.
De őt nem állíthatom meg.
Ez a dolga, erre tette fel az életét.
Háromszor kell felállnom az hat perces videó alatt. Mindig valami kifogást találok, hogy kimehessek. Hol vécére, hol vízért… de valójában csak elfogy a levegő. Kifehéredő ujjakkal szorítom a vizeskancsó fülét, amint arra gondolok, hogy voltak, akik azért neveztek hazugnak, mert „valójában nem is láttak betegeket” az előző posztom videójában, mert valójában nem is mutatták rendesen a kórházat belülről. Nem látták a haldoklókat. Hát most tessék, a New York Times megmutatta, amit én nem tudok.
Aztán vége.
Motyogva kérem, hogy válaszoljon az üzenetekre, amikben az emberek kérdeznek vagy segítséget kérnek. „Nem kell, ha nem akarsz, pihenj inkább” – teszem hozzá. Elmosolyodik. Mégiscsak magyarok, akik valamitől most őt érzik hiteles információnak ebben az internet és médiakáoszban. Aztán türelmesen válaszol minden egyes kérdésre. Én pedig borzalmas bűntudattal gépelem, mintha még én is csak kiszipolyoznám őt.
Kicsit enyhül a végtelen bűntudatom, amikor az emberek hálásan megköszönik neki a segítséget. Kint előbújik a nap a felhők mögül és ekkor, mint egy varázsütésre, megérkezik a korai Húsvéti Nyuszink egy Nissannal, Kat Downer személyében. A fiatal lány gyógyszertárban dolgozik ezekben az időkben is, a szabad pillanataiban pedig futárkodik, hogy az orvosokhoz eljuttassa az emberek adományait. “You’re wife is my hero. You have wonderful friends. She’s very lucky. (A feleséged az én hősöm. Nagyon szerencsés, hogy ilyen csodálatos barátaitok vannak.)” – mondja Kat, és esküszöm, hogy szélesen mosolyog a maszkja alatt miközben átnyújtja a három szatyrot, amit a város különböző pontjain élő barátaink raktak össze Lindának önerőből. Levadásztak valahonnan – nem is tudom honnan, mert sehol sem lehet kapni (vagy mire kiszállítják nyár lesz) – N95 maszkokat, kézfertőtlenítőket, tisztító kendőket és egy… marcipán szívet. A feleségem nagyon meg van hatva és szinte már-már gyermeki boldogsággal bontja fel a zacskókat. Mintha nyolcévesen keresné a tojásokat a mama kertjében. Pont ugyanazzal a büszkeséggel mutatja a steril maszkokat, mint két évtizede a csokinyulat és a hímestojást a mára megfakult családi fotókon. Sosem gondoltam volna, hogy azt a gyermeki mosolyt így látom újra.
Korán fekszünk, mert az éjszakai műszak után nincs átállás, nincs szabadnap. Így aztán nincs is értelme füstölt sonkát szereznem a New Jersey-i rokonoktól. A pálinka is a mosogatógépben marad. Nem működik. Így az lett a bárszekrényünk.
Húsvétvasárnap reggel hétkor már bent van a pokolban, ahol minden felület támad és a gyilkos a levegő. És ez a Húsvéthétfő is. És aztán a kedd, és az egész hét vasárnapig, amikor kap egy darab szabadnapot.
És még mindig érkeznek betegek, akik nem értik, hogyan kaphatták el a vírust. Azt a vírust a tévéből. Hiszen az csak abban a dobozban van. Ha nyomok rajta egyet, elindul a Netflix. Vagy az Álarcos Énekes.
A felettünk élő albán családfő kórházi gépeket tart karban. Nem beszél jól angolul így csak annyit kérdezek: “Ventilators? (Lélegeztetőgépek?)” Bólint: “Ventilators.” “Happy Easter! (Boldog húsvéti ünnepeket!)” – mondom. Int, hogy nekem is, aztán messze kikerüljük egymást. Én a házba megyek, ő a csurig pakolt terepjárójába ül be.
Linda itthon felejtette a csipogóját. Folyamatosan visít. Nem bírom. Kiveszem az elemet.
MINT AHOGY AZ ELŐZŐ POSZT, EZ SEM PÁNIKKELTÉS ÉS SAJNÁLTATÁS CÉLJÁBÓL SZÜLETETT, HANEM AZÉRT, HOGY ELMONDJAM MI TÖRTÉNIK NÁLUNK VALÓJÁBAN. A FÉLELEM NEM MEGOLDÁS, A TÁJÉKOZÓDÁS VISZONT IGEN. Nem kell bármit elhinni, nézz utána mindennek alaposan. Keress referenciákat hiteles forrásból. Ha lusta vagy hozzá, akkor kérlek, legalább ne terjessz hülyeséget. Viszont ne is rettegj, inkább használd ki ezt az időt, tanulj, fejlődj, vidítsd fel a családod, barátaid. Segíts az öregeknek. Tegyél szert olyan tudásra, amit használhatsz, miután vége ezeknek a heteknek.
Az információ életet menthet. A tények továbbra sem hajlandóak a tagadás hatására összecsomagolni és a Holdra utazni. Tisztában vagyunk vele, hogy nem mindenki maradhat otthon, vagy, hogy néha kell egy kis levegő. De ne hagyd cserben az egészségügyi dolgozókat, tedd meg a kellő óvintézkedéseket! Ne vagánykodj maszk nélkül a másik arcában, mert ez NEM „OLYANMINTAZINFLUENZA”.
És igen, még mindig sokkal veszélyesebb a vírus az idősebbekre, de ahogy a New York Times riportjában is mondja a 29 éves rezidens doktor: “It just often times feels like a roll of a dice. (Gyakran érzem úgy, hogy olyan ez, mintha elgurítanánk egy dobókockát.)”
Én továbbra is csak annyit kérek, most, hogy van egy kis időd, egy dologba gondolj bele: miről kell lemondanod, ha az orvosoknak hiszel, és kit veszíthetsz, ha nem.”