Connect with us

Kiemelt hírek

„Gyűrjön le, csináljon ki”

Létrehozva:

Fotó: Bielik István / Pesti Hírlap

A prózaíróként ismert, nemrég súlyos betegségen átesett Grecsó Krisztiánnal beszélgettünk új verseskötete kapcsán az alanyi költészetről, az örökbefogadásról, rákból való felépülésről, a Térey-ösztöndíjról, és arról, mitől működik a jó próza.

Utoljára 2001-ben jelent meg verseskötete, azóta prózaíróként ismerik az olvasók. Most ismét versekkel jelentkezik, Magamról többet címmel. Nem merész váltás ez?

– De, nagyon, még nekem is furcsa volt. Mikor először kézbe vettem a kötetet, azt bírtam mondani, hogy de érdekes, hogy versek vannak benne, nem érnek lapszélig a sorok. Ha nekem szokatlan, akkor az olvasók is nyilván nagyon meglepődnek. Ráadásul a verseskötet ebben a kulturális közegben nem létező dolog. Viszont azt látom, hogyha maga a vers megszólal – akár slam, akár énekelt formában – vagy mondjuk, ha posztolják, akkor el tud jutni az olvasóhoz.
A kötet nem, az anakronisztikus. Ha egy fiatalnak, aki a Spotifyon nőtt fel, azt mondod, hogy a lemez egy koncepció, annak van szerkezete, és ha véletlenszerű lejátszást alkalmazol, akkor a tematika nem derül ki, nem érti. Ugyanígy van ez a verseskötet is, ami egészében is értelmezhető. Ha az elejétől olvasod, eljutsz valahonnan valahova.

Akkor itt is tetten érhető a prózaírói vénája?

– A szerkesztésben egyértelműen. Ez kíméletlenül, vérlázítóan őszinte kötet lett. Ez nem esztétikai minőség, csak nem kendőztem el semmit, ez egy alanyi cucc. Lehet élethelyzetek szerint rendezni a ciklusokat és én ezt a banális dolgot választottam.

Érdekes, hogy alanyi lírát emleget, hiszen a kortárs költészet mintha épp ezzel számolna le éppen. Szándékoltan megy szembe ez a kötet a trenddel?

– Tényleg van egy határozott, tárgyias vonulat. De nem volt tudatos, nem akartam a hullám ellen tartani. Mondjuk prózaíróként is alanyi vagyok, nem is tudok más lenni. Valószínűleg egy ilyen jellegű megszólalásnál, ami hagyományosan vonzza az alanyiságot, végkép nem tudtam más lenni. A szerkesztés tudatos volt, de az anyag szinte öntudatlanul született.

A kötet egyik fő témája egy halálos betegség, a rák, amit ön leküzdött. Volt bármi olyan a gyógyulásban, amit nehéz volt megélni?

– Volt, amikor elkezdtem jobban lenni. Az nagyon nehéz volt, mert akkor láttam meg, hogy milyen mélyen vagyok. Azonnal vissza akartam kapni a régi rutinjaimat: akartam futni, vágytam egy korsó sörre, szerettem volna úgy élni, mint előtte, mert az a képem volt, hogyha az ember meggyógyul, akkor ugyanaz lesz, mint ami előtte volt. De ez nem nátha, soha többé nem leszel olyan, mint amilyen előtte voltál. Na, ilyenkor kell a türelem. Hiszen maga a gyógyulás is olyan rombolással jár, hogy annak a rehabilitációja tulajdonképpen minden szempontból nem is lehetséges. Fel kell dolgozni, hogy az arcom örökké torz marad, elképesztő károkat okozott a szervezetemben a kemó, és még sorolhatnám. Megtanulod azt a szót, hogy életminőség. Minél jobban voltam, annál rosszabb lett a kedvem, mert azt láttam, hogy mennyi minden nincs már a régi életemből. Például elkezdtem újra – igaz, csak korlátozottan – ízeket érzeni, de emlékeztem rá, hogy a dolgoknak nem ilyen ízük van. Mintha valami fátyolon át nyalnám a fagyit.

Ami viszont újdonság az életében: feleségével örökbe fogadott egy kisbabát. Milyenek a tapasztalatai a hazai örökbefogadási rendszerről?

– Minden történet teljesen más, és rajtad is sok múlik. Elképesztő döntéseket kell hozni, amiket a Jóisten meghoz helyetted, ha vér szerinti szülő vagy. Az egyik versben megpróbáltam feldolgozni az egészségügyi teszt abszurditását. Beülsz egy irodába és másfél-két órán keresztül egy végtelenül hosszú és idegölően alapos tesztet kell kitölteni arról, hogy milyen egészségügyi helyzetben lévő gyereket tudsz te elfogadni. Ez azért szükséges, mert a gyerek érdeke az elsődleges, és nem élheti meg, hogy te is elutasítod. Ehhez tisztába kell lennie a szülőnek, hogy mi az, amit még tolerálni tud. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a végtelenségig tesznek fel olyan kérdéseket, mint például: Nyúlszájú lehet-e? Ha lehet, akkor úgy, hogy 3 éves koráig az? Vagy 2 éves koráig? Vagy 1 éves koráig? Mi van, ha drogos volt a szülő? Ha a gyerek is drogos? Ha sánta? Ha verték? – a végén már majd megőrülsz. Azt viszont látom, hogy nagyon más a helyzet Budapesten, mint vidéken. Itt többen akarnak örökbe fogadni, mint vidéken. Viszont ott meg többet adnak örökbe. Furcsa aránytalanságok vannak, amit nem tudom, hogyan kezel a rendszer.

A versíráson és gyereknevelésen kívül is elég sok mindent csinál: prózát, publicisztikát, tévékritikát ír, zenél, szóval sokoldalú művész. Ön láthatóan meg tud élni ebből, díjat, ösztöndíjat ritkán kapott. Hogy érzi, egy művész legyen önfenntartó, vagy az állam tartsa el?

– Én a piacról élek, de szerintem ez nagy kegy, mert nem sikerül minden alkotónak. Ez nem esztétikai kategória, sőt, nálunk a siker gyanús. Ha valami elkezd népszerű lenni, az a kritika szemében hígul is. De a kérdés itt a Térey-ösztöndíj árnyékában arra irányul, hogy melyik modell a befutó. Azt gondolom, hogy a piaci modell lenne az ideális, és az egy remek helyzet lenne, ha a befogadók életszínvonala ezt lehetővé tenné. Persze, az is igaz, az, hogy valami eladható vagy nem adható el, nem egy esztétikai értékmérő, és nagyon jól tudjuk az irodalomtörténetből, hogy igen gyakran előfordul, hogy nem az eladható termék válik tartósan értékessé. Ezért nem gondolom, hogy az államnak ne kellene szerepet vállalni a kulturális folyamatokban. Ilyen alapon József Attila nem lenne sehol. Viszont attól, hogy valami piacképes, még nem válik értéktelenné.

Ha már szóba került: el szabad fogadni egy ösztöndíjat, ha a hátterével nem ért egyet a díjazott?

– Ez nehéz kérdés. Annyira kiélezett a helyzet, hogy bármit mondok róla, azt a négy mondatot fogják kiemelni, mintha a többi nem is létezett volna. Fölfoghatatlan mennyiségű gyűlöletet szabadított ki a Térey-ösztöndíj. Konkrétan kiengedte a szellemet a palackból. Egy egyébként is ingatag, magányos alkotókból álló, szinte érdekvédelem nélkül létező, csak az írószervezetek mentén összefogott kulturális térbe bedobott egy bombát, ami cafatokra szaggatott mindent. Ha azokról, akik fél évvel ezelőtt még egy táborhoz tartoztak, azt mondták volna, hogy most tépni fogják egymást, nem hittem volna el. Döbbenten álltam ez előtt – de nem viselkedhetünk inkvizícióként. Se pro, se kontra. De talán most kezd úgy alakulni ez a vita, hogy annak tanulságai is lehetnek, mert ami eddig történt – egymás megkövezése minden létező módon –, az döbbenet. Nem maradt más, mint azt mondani: mentsük, ami menthető. Én nem tudom, mit csináltam volna. Az biztos, bár hülyén hangzik egy ilyen komoly pénzösszegről beszélve, de nagy mázli, hogy nem kerültem a közelébe.

Bartók Imre írta február 28-i Facebook posztjában, hogy a „magyar irodalmi élet immunrendszere csődöt mondott” – utalva ezzel arra, hogy a Térey-ösztöndíj kapcsán a szakma képtelen volt egységesen fellépni. Ön is így érzi? Valóban nincs szolidaritás a kortárs magyar irodalomban?

– Azzal, hogy nincsenek a folyóiratok köré csoportosuló kulturális terek, nincsenek csoportok, mesterek, képtelenség összetartani ezt az atomizált világot. Az valóban kemény volt, ahogy Karafiáth Orsolyának nekiesett egy hatalomban lévő ember, aki a hatalomból beszélve minősítette őt emberi és női mivoltában. Ez tényleg döbbenetes. Itt tényleg nem lehet elbambulni. Erre nem lehet azt mondani, hogy félrenézek, írom a magamét, nekem más dolgom nincsen. Mert akkor cinkos leszel. Abban igaza van Imrének, hogy az egyébként is rossz állapotban lévő kulturális közeg szétesett. Az a baj, hogy ez volt a cél, és be is jött.

Zárjuk könnyedebb témával: az Élet és Irodalom prózarovatának szerkesztője. Milyen kritériumok alapján dönt egy szövegről?

– Nagyon fontos, hogy ott nincs baloldali vagy jobboldali próza, semmilyen tagság vagy ösztöndíj nem zár ki senkit a közlésből. Nem osztályozok szerzőket annak alapján se, hogy esetleg rossz kritikát írt rólam – nincs helye a személyes sértettségnek. Valahogy meg kell tanulni felnőni a feladathoz. Ez nagyon nehéz, hiszen az olyan jellegű prózában, amit te nem preferálsz, abban is meg kell találni, hogy mi a jó. Például a fantasy felől közelítő szövegekhez fel kell gyűrnöm magamat. Ez nem egyszerű, mert azokra zsigerből azt mondanám, hogy: jaj, hagyjuk már! De nehéz volt megértenem azt is, hogy miért van divatja a prózában az új érzékenységnek. Ez egy nagyon, szinte biedermeierig cifrázott, csak a benyomások, az érzelmek felől közelítő próza, amiben semmi se történik. Ráadásul semmi csattanó nincs, csak valami benyomás. Ehhez az új lírai prózához is kellett egy kis tanulás, föl kellett zárkózni hozzá, hogy értsem, ebben mi működik, meg mi nem. Még mindig van mit tanulnom szerkesztőként. De nagyon fölforgató újdonságokat nem kapok fiataloktól, sőt néha azt látom, hogy megdöbbentően konzervatívak tudnak lenni. A posztmodern hagyományai, megszólalási formái nemhogy nem izgatják őket, nem is értik. Nagyon nincs ennek most levegője. Se olvasásban, se írásban. Egyértelműen és tisztán realista hagyományok felől közelítenek a mai huszonévesek. Csattanóra kiélezett történetközpontúság jellemzi ezeket az írásokat.

És mi az a szöveg, amire Grecsó Krisztián mint szerkesztő azt mondja: ilyen a jó próza?

– A cél az lenne, hogy valamilyen módon beszoruljon a levegő a tüdőmbe. Gyűrjön le, csináljon ki. Ne tudjak másra gondolni, ha megyek az utcán. Olyan jó érzés, amikor egy próza évek múltán is ott dolgozik bennem.

Legnépszerűbb cikkeink