Connect with us
Pesti Hírlap, sok élmény

Kiemelt hírek

Távolság, üveggolyó satöbbi

Létrehozva:

Sziveri János | Fotó: Móser Zoltán / Wikipedia

Április 11-e a magyar költészet napja, József Attila születése nyomán, de két másik dátum is viszonylag közel van: február 1. és március 25. Az előbbi Sziveri János halálának (1990), az utóbbi a születésének (1954) dátuma.

De miért is jutott eszembe a muzslyai (Vajdaság, Jugoszlávia) születésű költő e jeles napon? Miért nem hagy nyugodni a költészete több mint negyedszázad távlatából?

A kortárs költészet – és gondolok itt a népszerű, tehát „élvonalbeli” szépirodalomra – érdekes, de cseppet sem megnyugtató irányba tart. A költők gyakran túlgondolják, túlgondozzák verseiket, az emelkedettség helyét átvette az elemelkedés, és olyan nyelven szólalnak meg, ami távolságot teremt a poéta és az olvasó közt. A líra kacinfántos, szinte fel- és megfejthetetlen metaforák csikorgó gépezete lett, ahol minden sor önmagában elgondolkodtat, ám nehezen szervül a következőhöz. Nincs folytonosság, a költészet olyan magas regiszterbe katapultálta magát, ahol az átlagos olvasó nem talál vele kapcsolódási pontot. Néhol még intellektuális fölényét is fitogtatja, és vállat ránt, ha valaki nem érti, hisz nem a költőnek kell közérthetőnek lenni, hanem az olvasó művelje magát. Csakhogy, ha nincs kapcsolódási pont, semmi, amivel azonosulni tudna, akkor nehezen lesz olvasóból befogadó, és akkor mégis kinek szól költészet?

De nem tisztem ehelyütt példákat hozni, így maradok az ellenpéldáknál, ne csorbítsuk az ünnepi hangulatot. És itt jön a képbe Sziveri. Vegyük például a Társastervezés című versét, amely az 1987-es, Dia-dalok című kötetben olvasható. 

A Sziveri-féle költészet egyik feltűnő érdeme, hogy hétköznapi dolgokat, eseményeket emel költészetté,

tehát az olvasóhoz is közel álló dolgok kerülnek át a vers regiszterébe. A szegénységről, a lelket felemésztő pénztelenségről sokan, sokféleképpen írtak már, Sziveri mégis képes egyedi módon megragadni, közel hozni ahhoz is, akinek nincsenek ilyen problémái: „azt képzeltem egyik pillanatban veszünk Temerinben / telket / (te is helyeselted) / s lesz majd macskánk és kutyánk de nemcsak az / (sebeimre ragtapasz) / vagyis valamiféle megélhetést reméltem s amit kaptam / csak annyi: fél nap alatt feléltem”. Majd nem sokkal később, lelki síkra terelve a telekvásárlás problematikáját: „föláldoztuk egy kályháért a telket ami még / tartotta bennünk a lelket”. Most, hogy egyre többeket látok magam körül, akiknek esélyük sincs saját lakást vásárolni, pedig már abba korba értek, amikor ez az egzisztenciális biztonság egyik alappillére lehetne, kegyetlenül harsognak vissza ezek a sorok.

Emelett Sziveri dermesztően aktuális, ami egyfelől köszönhető annak, hogy a világ mit sem változott, másfelől a jó vers nem évül el. Még most, sőt, különösen most, 2022 áprilisában – ne feledjük, a vers a nyolcvanas években íródott – is libabőrzik az ember, ha azt olvassa: „hallgattam embereket erkölcsről beszélni kik / maguk között megosztottak hatalmakat – / s hallgattam”, arról nem is beszélve, hogy: „S ha már az igazság semmit nem mond a mának, / miért, hogy csillapítja dühünket a bánat”. A túlgondolás pedig reflexióként érhető itt tetten: „meglebben a szélben a kiszolgáltatott ballonkabát / agyongondolkozza az ember magát”.

Mindeközben persze masszív alanyi költészetről van szó, ami egyfelől Sziveri egyik legszívszorítóbb vallomásában csúcsosodik ki: „pannóniai vagyok, és János / harmincéves s csak költő de ezt te is tudod”. Másfelől viszont képes visszatérni az általánoshoz, a mindenki számára ismerős léthelyzethez, és egy utolsó, óvatlan pillanatban emelni egyet a vers hangulatán az önirónia kíméletlen eszközével: „még jó hogy kimeríthetetlen az optimizmusom / s vagyontalanságomat is az utókorra hagyományozom”.

Losoncz Alpár A szubverzív nevetés versei címmel írt kritikát a kötetről 1989-ben. Pontosan ez a szubverzió, felforgatás hiányzik a kortárs költészet javából, ami merészen oldaná iróniává a hétköznapokat.

Legnépszerűbb cikkeink