Nényei Pál: Évnyitó beszéd

A Pesti Hírlap frissen megjelent, ingyenes hétvégi kiadásából adjuk közre Nényei Pál publicisztikáját.

Kitört a járvány, kiürültek az utcák, és megtapasztaltuk, mennyire tudunk félni egymástól: március elején még elfértünk egymás mellett a járdán, pedig rengetegen tolongtunk ott, március közepétől már nem, pedig az utcára alig merészkedett ki valaki; március elején voltak koncertek és színházi előadások, március közepétől már nem, már semmi se, se nemzeti ünneplés, se iskolák, a templomok is biztonságosan a YouTube-ra költöztek.

A ragály kezdeti napjaiban több ismerőstől meg „véleményformáló értelmiségitől” hallottam, hogy próbáljuk a jó oldalát látni ennek is: Miért lenne baj, ha most lelassulunk kicsit? Föllélegzik a Föld Anyácska! Baj, ha a családoknak ideje lesz egymásra? Idegesít a férjed? Te mentél hozzá! És a többi, és a többi.

Nincsenek pontos adataim, de úgy emlékszem, mintha márciusban a legáltalánosabb kijelentés még ez lett volna: „A járvány lehetőség! Most végre egyértelművé válik, mi fontos, és mi kevésbé fontos az életünkben!” Remélem, a művészettel és tanítással foglalkozó embereket nem kiábrándította, hanem inkább alázatra nevelte ez az időszak. Szegények! Március közepén ugyanis kiderült, hogy amit ők csinálnak, az egyáltalán nem fontos, hiszen az emberi létezés két sarkköve: a táplálékbevitel és a salakanyag kényelmes kiürülése. Mit nekünk színház, mozi, iskola, templom! Ehess, ihass, ölelhess, alhass!

Különösen vicces volt olvasni az oktatás megújulásáról szóló cikkeket, miszerint az elavult, ósdi magyar oktatási rendszer végre rákényszerült, hogy korszerűvé váljon! Végre, hurrá, digitalizáció! Köszönjük neked, vírus!

Ha az a modern iskola, amikor a tanár nyitott laptopja előtt ül pici szobácskájában és „órát tart” szürke, diákok nevét viselő téglalapoknak, a diákok pedig a saját pici szobácskáikban kávécskájukat kavargatva kapcsolják ki a kamerát és a mikrofont… ha a körbeküldött videók és online tesztek a tanítás-tanulás korszerű útja, ha kamaszok otthoni, büdöspizsamázós görnyedését iskolának nevezzük, akkor már tarthatjuk azt is modernnek, korszerűnek, meg a fejlődés útjának, ha a magyar nemzettudat hamarosan inkább nyugszik a hun-magyar rokonságon, mint József Attila versein, vagy azt, hogy Herczeg Ferenc regényei kötelező anyaggá váltak.

Az új tanévet a mögöttünk álló tanév élményeivel kezdjük. A végtelen bizonytalansággal, hiszen minél jobb diagnosztikai eszközeink vannak, annál sűrűbb a köd. Azzal a nyomasztó élménnyel kezdjük az új évet, hogyha elterjed a hír, hogy esetleg még baj is lehet, akkor a társadalom azonnal, önként engedi el az oktatást, a művészetet és a vallást. Aki mostanában a Színművészeti Egyetem alapítványi kezelésbe vétele miatt szomorkodik vagy háborog, annak üzenem, hogy kibírtuk fél évig színház nélkül! És még meddig bírnánk, ha a vírushelyzet indokolná? Évtizedekig? Lehet röhögni Konstantinápoly ostromakor, 1453-ban a Hagia Szophiában imádkozó emberek ezrein, és lehet mondani, miért imádkoztak, miért nem harcoltak inkább a törökökkel… de mi hova futnánk, ha megindulna II. Mehmed szultán félelmetes hadserege Budapest ellen? Elbújnánk egy Zoom-konferenciába?

És mégis… mire tanított meg a vírus? Például arra, hogy az oktatást nem a digitalizáció fogja megújítani, hanem a személyes találkozások. A modern iskola olyan lesz, hogy diákok fognak találkozni ott diákokkal, és diákok a tanárokkal! Fantasztikusan hangzik, ugye? És fontos lesz nekik a személyesség, az igazi beszélgetések, mert a modern iskola emberi lesz és nem gépies, nemcsak az anyag átadása lesz ott fontos, hanem a humánum. Sokan fognak a modern iskolában örvendezni afölött, hogy emberek vagyunk, mindannyian! Mert az igazi szakmai tudás az emberi lélekben rejtőzik… és vigyázat! Ezek a valódi, korszerű, modern találkozások nagyon kockázatosak lesznek! Az emberek ezek miatt néha megfertőzik majd egymást ezzel-azzal, fájdalmat és örömet okoznak egymásnak, hazaviszik a betegséget és az élményeket.

Ne feledjük, az „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!” után ez következik: „A mindenséggel mérd magad!”

A szerző író, középiskolai tanár.

(A lapunkban megjelenő publicisztikai írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.)