Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Kiemelt hírek

Borult égből csak eső jöhet

Létrehozva:

Egyre drágább a pékáru | Fotó: MTI / Balázs Attila

Infláció, GDP, vásárlóerő-paritás – a közgazdasági szakzsargon nagyjából annyira érthető kifejezései, mint az orvosi latiné. A polgár mindebből annyit érez: ma kevesebbet kap a pénzéért, mint tegnap. Mire számíthatunk holnap?

A Központi Statisztikai Hivatal hónapról hónapra méri és közli a pénzromlás havi és éves mértékét – vagyis azt, hogy mennyivel kell többet fizetnünk egy-egy termékért, mint a korábbi időszakban. (A hó/hó jelzés azt mutatja, hogy az árakat az előző hónaphoz hasonlítják, magy az év/év az egy évvel korábbi időszakot tekinti alapnak.) A KSH legfrissebb kimutatása szerint 7,9 százalékos az infláció mértéke – ami így is 15 éves csúcsot jelent a forint és a magyar gazdaság esetében, ám a valóságot csak részben takarja.

Aki azt tapasztalja, hogy a fenti, közel 8 százaléknál sokkal nagyobb mértékben növekedtek a megélhetési költségei, annak nem a szeme káprázik. Ezt az inflációs mutatót a statisztikusok az úgynevezett vásárlói kosár alapján számolják: összeszedik a (szerintük) nélkülözhetetlen termékeket és ezek árdrágulását átlagolják. Itt természetesen komoly játéktér nyílik a statisztika készítői előtt: a kenyér mellé bekerülhet akár az arató-cséplő gép gumibelsője is, ami évek óta egyre olcsóbb, vagyis ennek a terméknek a negatív inflációja javítaná a teljes képet – papíron.

A KSH ezért kiadja az egyes termékcsoportok drágulásáról szóló jelentését is, ami jóval közelebb áll már az átlagember által tapasztalt valósághoz. Általánosságban az élelmiszerek ára egy év alatt 11,3 százalékkal emelkedett, de ezen belül a margariné 25,8, a kenyéré 25, a tésztáé 22,1, a baromfihúsé – a hatósági ársapkától függetlenül – 19,2, a sajté 17,9, a péksüteményeké 17,8, a liszté 17,6, a vajé 16,3, a tejtermékeké 15,5 százalékkal nőtt.

Aki nem csak a hasával számol, de esetleg felújításra is adja a fejét, az azt tapasztalja, hogy 20 százalékkal emelkedtek a „lakásjavító és -karbantartó termékek” árai, míg a bútoroké minimum 15 százalékkal. (A valóság itt is eltér némileg a KSH számaitól: aki ma építkezésre vagy felújításra kér árajánlatot kivitelezőktől, azt tapasztalja, hogy jobb esetben 72, de nem ritkán 24 órára érvényes árajánlatot kap. 

Még egyértelműbben: aki tavaly átlagban 300 ezer forintot vitt haza havonta, annak idén minimum 375 ezret kellene ahhoz, hogy semmit ne változzon az életszínvonala. Ennek a realitás, finoman szólva is igen csekély. Tavaly 9,2 százalékos volt az átlagos fizetésemelés, ami a cégek saját tervei alapján idén sem lesz 10 százaléknál nagyobb.

Tegyük hozzá: a fent vázolt helyzet 2022 első hónapjaira igaz – a folytatás jelentősen rosszabban ígérkezik jelen pillanatban.

 

Mi hajtja az árakat?

Elsősorban az orosz-ukrán háború hatása érződik minden esetben, amikor cekkerrel a kasszához igyekszünk.

Néhány egyszerű példa a háborús hatásokra: Oroszország és Ukrajna adja együtt a világ búzaexportjának 40 százalékát. Könnyen belátható, hogy az ukrán termelés jelentős része kiesik a hadicselekmények miatt, miközben az orosz termékeket a szankciók tartják távol a világpiactól. Vagyis drasztikusan esett a búzakínálat, míg a kereslet egyáltalán nem csökkent, többlettermelésre pedig nincs lehetőség. A hiány kialakulás minden esetben árfelhajtó hatású, hisz akinek mindenképp szüksége van egy termékre, az hajlandó többet fizetni érte, annak érdekében, hogy mindenképp hozzájusson. A termelőnek és a kereskedőnek pedig az az érdeke, hogy minél több pénzt kapjon az áruért. Így gerjeszt egyre magasabb árat a kereslet és a kínálat elcsúszása.

Tegyük hozzá: a magyar hatósági ársapka kizárólag a lakosságra vonatkozik, tehát például a pékek nem a rögzített áron jutnak hozzá az egyre dráguló búzából készült liszthez. Vagyis az ő alapanyaguk drágul, tehát a végterméknek is emelkedik az ára. És milyen jó lenne, ha csak a búza húzná felfelé az árat. De az energiaárak drasztikus emelkedés is hatással van a kiflire, hisz az elektromos sütők zabálják az áramot – amit csak a lakosság és a kisvállalkozók kapnak idehaza a valódinál jóval nyomottabb áron. De a pék is ember, aki a hentesnél is szeretne vásárolni, ugyanannyit, mint tavaly, ezért a főnökét/cégtulajdonosát nyúzza fizetésemelésért. Ha megkapja, az is csak a kiflit drágítja.

Egy másik példa a háborús hatásról: a nagy – elsősorban német – autógyárak termelékenységük fenntartása érdekében a legolcsóbb termelési egységeket igyekeznek létrehozni. Ez vezet oda, hogy egy-egy autót akár a világ legkülönbözőbb helyein működő cégek gyártotta alkatrészekből szerelnek össze. Ukrajna az autógyártás egyik fontos elemének, a kábelkorbácsnak nevezett vezetékkötegnek az előállításában jeleskedett. Az európai autómárkák legnagyobb részének Ukrajnában gyártották a háború kitöréséig ezt az alkatrészt.

Az ukrán gyárak leállása miatt lassítani kellett az összeszerelő üzemekben a termelést, nehogy kifogyjanak addig a raktárkészletből, amíg új beszállítót nem találnak. A csökkentett termelés csökkenő eladásokhoz, végső soron – főleg a magyar, az autóiparnak kiszolgáltatott gazdaságban – országos méretű GDP-eséshez vezet.

 

Mi várható?

Semmi jó. Ha e szomszédunkban pusztító háború maholnap véget érne, sem az ukrán termelői kapacitás, sem az Oroszország ellen bevezetett szankciók nem állnának egy csapásra helyre. Sőt: a gazdasági nehézségek miatt a cégek egyre óvatosabbak. Márpedig, ha ők borúsan látják a jövőt, akkor – önbeteljesítő jóslatként – az is lesz. A beruházások, fejlesztések, béremelések elhalasztása, befagyasztása tovább húzza lefelé a gazdaságot, ami újabb visszafogást eredményezne.

A lefelé tartó és egyre gyorsuló spirálból markáns állami beavatkozás képes kirántani a gazdaságot – ehhez azonban erős költségvetésre és szabadon felhasználható forrásokra van szükség. Az idei magyar költségvetésben azonban – legalábbis Csányi Sándor OTP-vezér szerint – 1700 milliárdos, befoltozandó lyuk van, nem pedig mobilizálható többlet.

Legnépszerűbb cikkeink