Éhes szellemként visszatérők

A Mekongról meditál Thao Nguyen Phan vietnámi képzőművész, szépséggé alakítva a történelmi igazságtalanságok miatti keserűségét, szebb jövőről álmodva.

Thao buddhista családban nőtt fel Vietnámban, és bár ösztöndíjasként a Chicagói Művészeti Akadémián szerzett diplomát, máig ott él Ho Si Minh-városban. „Noha vallásunk a békességre és a tudatosságra tanít, és arra, ne ártsunk másoknak, a hazánk emberemlékezet óta forrong, folyamatosak a konfliktusok” – mondta a Guardiannek a 35 éves művész, akit az egyetem után Joan Jonas, a neves amerikai performansz-művész és filmes vett szárnyai alá. Arra inspirálta, hogy ne csak egy művészeti ágban alkosson, hanem fejezze ki gondolatait a művészet valamennyi nyelvén, a festészettől a filmen, a szobrászaton át az installációig. A londoni Tate Modern múzeumban nyílt, májusig látható tárlatát szülőhazája ikonikus folyója, a Mekong ihlette. A Tibeti fennsíknál eredő, a Dél-Kínai tengerbe igyekvő „megsebzett folyó” álomszerű kisfilmjeiben és légies selyemfestményein is megjelenik.

A Guardiannek felidézte gyermekkora népszerű népdalát, mely arról szólt, hogyan alakította át az ember a Mekong-deltát krokodiloktól hemzsegő, veszélyes dzsungelből földi paradicsommá és gazdag rizstermő vidékké. Felnőttként már látja, hogy a népdalban megénekelt, idealizált jövőért súlyos árat fizetett a környezet. Az iparosítás, a természet kizsákmányolása puszta emberi kapzsiságból az elmúlt évtizedekben egyre súlyosabb ökológiai válsághoz vezetett. Metaforikusan ezt meséli el egyik melankolikusan szép festményén, megidézve a khmer népmesét, melyben az uralkodó elkényeztetett lánya, az aranyra ráunva hajnali harmatcseppekből készült nyakláncra vágyik, ámde hiúsága és telhetetlensége miatt a folyóba esik és feloldódik vizében. 

Többszörösen rétegzett alkotásaiban keveri a tényeket a fikcióval és a folklórral, a vietnámi szocialista propaganda működéséhez hasonlatosan. A virág című 2016-os fényszobra egy –  nemesacélból készült, LED-fénnyel megvilágított – napraforgót ábrázol, amivel a vietnámi hagyomány szerint holdújévkor díszítik a házakat, és harmóniát, bőséget, hosszú életet hivatott hozni az ott lakóknak. Ám ezt a virágot igyekszik jelképként kisajátítani az állami propaganda is, így megjelenik benne hagyomány és ideológia különös viszonya, de eszünkbe juthat róla a Flower Power is, a vietnámi háború ellen tiltakozók mozgalma. Több művében is visszatekint az országát sújtó, 1945-ös éhínségre, mikor a japán megszállás alatt élelem helyett a földeken mindenkinek jutát (dél-ázsiai növény, pamuthoz hasonló rostszálakkal) kellett termelni katonai felhasználásra. Ami egy év múlva tragikus következménnyel járt, milliók haltak éhen, többségben gyerekek. 

Akvarell-festményein azonban jól táplált, boldog gyerekek szerepelnek, miközben mellettük az éhezőkről készült dokumentumfotók megmutatják a sokkoló valóságot. 

Mute Grain (Néma gabonaszem) című kisfilmjében az igazi túlélők beszámolóival keveredik egy elképzelt testvérpár, Március és Augusztus története: utóbbi nem éli túl az éhínséget, és éhes szellemként visszatér testvére álmában. Felfüggesztett jutaszárakból egy installációt is készített, aminek vékony és csupasz szálai a csont és bőr testekhez hasonlítanak. De a függeszték olyan akár egy álomfogó: lágyan susogó hangjával örök álomba ringatja a gyerekeket. 

Számos szívszorító témája ellenére Thao reméli, hogy művein átsugárzik a szépség, az optimizmus, a szebb jövő reménye. Hiszen a művészet olyan, akár a reinkarnáció: újjászületést hoz a tragédiákból. A Mute Grain testvérpárját selyemre is megfestette, olyan világban ábrázolva őket, amelyben nincsen éhínség, sem természeti károkozás. A gyerekek önfeledten suhannak robogóikon, dúsan hullámzó rizsmezőket aratnak és virágok közt perdülnek táncra.