Egész világ ellenségünk

Kritika Pintér Béla és Társulata Vérvörös Törtfehér Méregzöld című, augusztus 24-i előadásáról.

2215-ben járunk, a maihoz megszólalásig hasonló járványhelyzet dúl, amelyből a jövő Fidesze, a Macidesz próbálja kivezetni az országot, és egyben megtartani saját hatalmát – mindez Szophoklész Oidipusz király című tragédiájának feldolgozásában. És van még egy csavar: az időközben kisebbséggé váló fehéreket „túlszülte” a cigányság, ennek megfelelően a színészek jellegzetes akcentussal parádéznak a színpadon. Körülbelül így néz ki a szinopszis, amely a legoptimistább nézőben is előzetes kételyeket ébreszt: vajon hogyan nem fog mindez súlyos ízléstelenségbe fulladni? 

Pintér Béla azonban bizonyítja, hogy nemcsak provokatív ötleteivel, de kreativitásával és intellektusával is kiemelkedik a hazai színházi közegből. A Vérvörös Törtfehér Méregzöld néhány kisebb aránytévesztéstől eltekintve egy újabb sodró lendületű, fontos kérdéseket felvető tragikomédia – a megszokottnál talán kevesebb emlékezetes alakítással. A visszafogottabb teljesítmények betudhatók annak, hogy a társulatra jellemző brechti és realista elemeket ötvöző játékmód ezúttal keveredik az antik színjátszás hagyományaival is, ez pedig, bár izgalmas ötlet, rendkívül nehéz, egyes karakterek esetében szinte lehetetlen feladat elé állítja a színészeket. De a Slamovits Szilárdot alakító Enyedi Éva például lubickol hálás szerepében.

Oidipusz-áthallás

Az előadás jó érzékkel találja meg a thébai mondakörben a jelen-, pontosabban jövőbeli párhuzamot: a várost sújtó dögvészt. Szophoklésznél a járvány az istenek büntetése az emberek mulasztása miatt – a volt király, Laiosz meggyilkolása megtorlatlan maradt –, Pintéré azonban profanizált világ, amelyben a felsőbb hatalom képviselői nem az Olümposzon, hanem Moszkvában székelnek. Bár a pusztítást nem ők okozták, nekik sikerült vakcinát fejleszteniük a kór ellen, amellyel ingyen el is látják a környező államokat, leszámítva Magyarországot. (A darab szellemesen rajzolja fel a térség átalakuló hatalmi viszonyait, benne hazánkat a Nyugat-Balkáni Cigány Unióban.) Roszakov elnök lányát ugyanis itt gyilkolták meg két évtizede, a feloldozás pedig addig várat magára, amíg meg nem találják az elkövetőt. A szálak hamar az elithez vezetnek – követve, egyben meg is variálva az Oidipusz-mítoszt –, ám a Szophoklész-drámával ellentétben itt nincs klasszikus katarzis: ha a bűn kiderül, vezeklés helyett az eltussolás a következő napirendi pont. 

A Vérvörös… nemcsak a történet, de motívumok és a forma tekintetében is kapcsolódik az antik hagyományhoz. Két beékelődő flashback-jelenetet leszámítva a cselekmény valós időben és egyetlen helyszínen játszódik – a felrobbantott Parlament funkcióját betöltő kétszáz éves Újpesti Rendezvényközpontban. A külső történéseket rendszerint nem megmutatják, hanem elbeszélik. Vannak „kardalok” is, bár a zene a többi Pintér-darabhoz képest kevésbé autentikus. Szintén az ógörög színjátszást idézi meg, egyben reflektál a jelenre a kötelező, az első lehetséges pillanatban mindenki által levetett egészségügyi busómaszkok használata. A népgyűlés nép nélkül zajlik: sajtótájékoztatónak hívják. Akár az is megütheti a fülünket, hogy az egyetlen magas pozícióban lévő nem-cigány, a később kiátkozott Terézi Asztrid búcsúzó mondatai mennyire hasonlítanak a drámabeli Teiresziászéhoz.

Jövőbeli aktualitás

Pintér Bélától eddig sem volt idegen, hogy politikai áthallásokkal operáljon, azonban újdonság, hogy szereplői ennyire direkten beazonosíthatóak – nehéz volna tagadni, hogy Orbán Viktor-, Müller Cecília- vagy éppen Lázár János-változatokat látunk, bár utóbbi a Macideszben a külügyminiszter pozícióját tölti be. Azzal együtt, hogy a párhuzamok sok komikumot tartogatnak, a darab nem elégszik meg a közönséggel való összekacsintással. Pintér a politikusokat elsősorban prototípusként értelmezi: egy-egy jellemző tulajdonságukat, gesztusukat figyeli meg, amelyek a személyiségük magját adják. Komplex, frusztrációkkal és vágyakkal teli figurákat épít köréjük, nem eredendően gonoszakat – még ha a pozícióféltés érezhetően el is torzította őket. Különösen a főszereplő kormányzót, az író-rendező által játszott Köteles Lábán Leonárdót, akinek a hatalomvágy a legfőbb hübrisze. A vírus-párhuzam ezzel szemben egyre inkább szervetlenné válik – persze, szórakoztató, ahogyan a több tekintetben is Stockholm-szindrómás politikusfeleség, Chiara a legfeszültebb pillanatban betoppanva azon szörnyülködik, miért nincsen senkin maszk, de erre elég annyit bemondani, hogy mindenkinek van negatív tesztje, és már csillapodnak is a kedélyek.

Fontos közéleti-társadalmi vonatkozása van a gondolatkísérletnek, amely azt a kérdést veti fel: mi történik, ha beigazolódik a demográfiai adatok alapján egyáltalán nem lehetetlen eshetőség, és kétszáz év múlva a cigányság lesz többségben Magyarországon? A meghökkentő válasz az, hogy: semmi. Az elnyomottból elnyomó válik, és előbb-utóbb történelmet hamisít magának, amelyben a legnagyobb magyarok – Bethlen Gábor, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor… és Orbán Viktor – mind cigányok voltak. Izgalmas görbe tükör ez, mert egyrészt rámutat, milyen könnyen felcserélhetők a hatalmi viszonyok, és hogy eljöhet az idő, amikor a „katoliknyákok” rettegnek Devla papjaitól, másrészt paródiája is a magyar kormány által sugallt világképnek, amelyben a keresztény, fehér ember áldozatszerepbe kényszerül. A sztereotip cigány-kormány egyben politikailag cseppet sem korrekt, ám annál izgalmasabb metaforája a NER-nek. Rikítóan színes, giccsimádó, a család jelentőségét mindenek elé helyező, patriarchális közeg – mint Kusturicánál. Hirtelen haragú, ellágyulásra hajlamos férfiak és a szálakat háttérből mozgató nők szövetsége, amely minden pillanatban az összeomlás szélén táncol, és mégis, mintha örökre szólna.

A darab legközelebb szeptember 6-án és 7-én, illetve október 4-én, 5-én és 6-án lesz látható az UP Újpesti Rendezvénytér színpadán.

Purosz Leonidasz