Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Kiemelt hírek

Tanulságos történetek a századelőről

Létrehozva:

Magyarok ismeretlen történeteit kutatja fel és osztja meg követőtáborával Sal Endre újságíró, szerkesztő, az Újságmúzeum alapítója és újságírója.

„Mindig tiszteltem a nagy elődöket, és volt bennem egy olyan késztetés, hogy emléket kellene állítani nekik és a lapoknak” – mondta a Pesti Hírlapnak Sal Endre újságíró, az Újságmúzeum alapítója és szerkesztője. A főleg II. világháború előtti újságokat 15 évvel ezelőtt kezdte gyűjteni, amikor megvett egy számot Az Újság nevű lapból egy antikváriumban, majd utánakutatva egyre jobb történeteket tudott meg róla – például, hogy Móricz Zsigmond ott kezdte pályafutását gyakornokként –, és elkezdte gyűjteni őket ócskapiacokról, lomtalanításokon és aukciókon. Lelkesedését erősítette, hogy Magyarországon nincs újságmúzeum. Ezt a hiányt is igyekezett pótolni – nagy sikerrel, hiszen már összeállt egy majdnem ötezer darabos különleges kollekció. „Főként olyan lapokat teszek el, amelyek címlapján fontos történelmi események szerepelnek: Kossuth Lajos halálhíre, meggyilkolták Sissit vagy kitört a világháború. Ez egy értékmentés a részemről” – mondta.

A régmúltban való kutatása mellett 2017 márciusában kísérleti jelleggel elindított egy
Facebook-oldalt, ami rövid idő alatt nagyon népszerű lett: néhány hónap után 20 ezer követője volt, ez a szám mára már közel 147 ezerre duzzadt. Minden reggel hétkor jelenik meg egy új cikk az Újságmúzeum Facebook-oldalán, közös jellemzőjük, hogy exkluzív tartalmat nyújtanak. A történetek középpontjában színészek, színésznők és elfeledett hírességek állnak.

Sal Endre

Egyszemélyes vállalkozás

Miután hamar elérte a 100 ezres követőtábort az Újságmúzeum Facebook-oldala, Sal megkereste a Libri vezérigazgatóját azzal, hogy szeretne kiadni egy könyvet olyan emberekről, akik fiatal korukban elhagyták Magyarországot, és külföldön világhírűvé váltak: van köztük építész, színész és kutató is. Ez, a Mi, magyarok című könyve, amely élmezőnyben végzett az eladott példányszámok alapján. „Ez egyrészt annak köszönhető, hogy az emberek kíváncsiak, és büszkék szeretnének lenni azokra, akiket rég elfeledtünk, másrészt a nagyon erős Facebook-közösségnek.” YouTube-csatornát indított, amelyen régi hírességekkel készített interjúkat láthatunk, de van Instagram-oldala is, és a napokban startolt az Újságmúzeum weboldala is. Bármilyen hihetetlennek tűnik, ez az egész egy teljesen egyszemélyes vállalkozás: „napközben dolgozom, van három fiam, így fél tíztől éjjel kettőig szoktam tartalmat gyártani”.

Sal Endre szerint nagyon jó közösség alakult ki az Újságmúzeum követői között, nem bántják egymást az emberek, mindenki nosztalgiázik, kiegészítik a cikkeket, hozzátesznek személyes élményeket: „ez a béke szigete – szokták mondani”.

Nemsokára újabb nagy lépés következik: november 5-én jelenik meg a Mi, magyarok a századelőn című új könyve, ami egy izgalmas időutazás lesz. Az első kötetben olyan emberekről szóltak a történetek, akiket – főként külföldi forrásokból – föl lehetett kutatni, ebben a kötetben viszont hétköznapi hősökről vagy éppen ármánykodókról írt.

Újságmúzeum kiállítás

Tapsfelelősök és lélekvándorlók

Példaként a szerző Weidinger bácsi történetét hozta fel, aki 34 éven keresztül volt tapsfelelős az Operaházban és a Nemzeti Színházban. Akkoriban a tapsfelelős dolga volt, hogy felbérelt 10 fiatalt, akik az ő vezényszavára tapsoltak. Mindenki azt gondolta, hogy Weidinger rengeteg pénzt keres ezzel a szakmával, csak halála után derült ki a jegyzetfüzetéből, hogy minimális fizettséget kapott munkájáért – volt olyan hónap, hogy mindössze 70 koronát, csak imádta a színházat, még a főpróbákra is elment, hogy láthassa, mikor kell tapsolni. Ezzel kapcsolatban Sal Endre ráakadt még egy nagyon érdekes dologra: később lettek füttyfelelősök is, akiket a konkurens színésznők béreltek fel az előadásokra. „Ha Weidinger bácsi Londonban vagy Párizsban születik, szobra lenne színházak előtt és benne lenne a köztudatban, a múltunkban.”

Egy másik történet 1934-ben játszódik, és egy 16 éves pesti kislányról szól, aki egyik nap arra ébredt, hogy ő egy középkorú spanyol munkásnő. Csak spanyolul beszélt és a saját családjának hajtogatta, hogy ő Madridban született. „Ez a történet akkor lázban tartotta egész Európát, jöttek emberek Spanyolországból, orvosok vizsgálták a lányt” – a csattanót viszont már nem árulta el a szerző.

„A századelő rengeteg olyan értéket képviselt, ami mostanában kiveszni látszik, mint például az adott szó ereje” – mondta az újságíró, aki arra törekszik, hogy a történeteiben legyen tanulság. Úgy látja, hogy az élet nagy kérdései benne vannak ezekben az írásokban, amelyek így rengeteg dilemmát, erkölcsi kérdést vetnek föl az olvasóban. „Rácsodálkozunk, nagyon nem értjük már a századelő gondolkodását, pedig rengeteg értéket képvisel.”

Érdekes, hogy egyre több fiatal olvassa a megjelenő írásait, ez részben annak is a következménye, hogy az 1945 utáni rendszerben nem sokat lehetett tudni a színészek magánéletéről, jóval később, a ’80-as, ’90-es években jelentek meg életrajzi kötetek. „Somlai Artúr nagyon híres színész volt. 1951-ben öngyilkos lett, dísztemetést rendeztek neki, de az emberek közben úgy tudták, hogy szívrohamban halt meg” – hozta fel példaként.

Új könyvét azoknak ajánlja, akik szeretnek nosztalgiázni és örömmel merülnének el a századelő különös világában.

Szilágyi Katalin

Legnépszerűbb cikkeink