Teljesen egyedül

Senki nem hitte, hogy valaha is eszébe jutna. És most mindenki azt hirdeti, hogy tragédia történt.

De tragédia akkor történik, amikor nem vagyunk felkészülve egy váratlan eseményre, mondjuk, amikor apánk frontálisan nekihajt autóval egy áthidaló betonelemnek, aztán meghal, az tragédia.

Mostanra kiderült, hogy Bogdán László, Cserdi polgármesterének halála, amit mindenki tragédiának nevez, nem volt váratlan.

Ugyanis elhangzott egy segélykiáltás.

Egy óriási, üvöltő segélykiáltás.

Bogdán László idén tavasszal hallatta ezt, amikor először megpróbált öngyilkos lenni.

Másodszorra már nem kiáltott, belátta, hogy az, aki mindenkin segített, teljesen egyedül maradt, és rajta senki nem segít.

Ez mostantól a mi terhünk. Az enyém, a tiéd, az övé – a miénk. Egytől egyig mindannyiunké. És Bogdán László nevével ez már mindörökre a terhünk is marad.

Persze, mi a szent szart tehettünk volna! Mondjuk észre kellett volna venni a jeleket. És egy öngyilkossági kísérlet már nem is csak egy szaros kis jel – az az utolsó utáni segélykiáltás. De a vége, ugye, milyen hangtalan? És ennek bizony most lett vége.

Persze, hagyjuk is.

Nem, haver, ne hagyjuk!

Álltam egyszer a kocsmapultnál, nem én ittam, én szolgáltam ki mindenkit, aki inni kért. És mindenki inni kért, mindenki. Egyikük játszani is akart, akkor még voltak kocsmai játékgépek, hát dobálta beléjük a pénzt, számolatlanul, mintha mindegy lenne. Mindegy, mondta.

Odajött a pulthoz, kérte a következő nagyfröccsöt, savankásat, körbenézett, és miközben elővette a pénztárcáját, hozzátette, hogy meg mindenkinek még egy kört. Majd ránézett a mellette állókra, és közölte velük, hogy ma kapott fizetést, de holnap már nem fog kelleni. És elmondta nekik azt is, miért nem.

Ne szarakodjál már megint, mondták neki.

Ezt mondták, hogy ne szarakodjon már megint.

Én meg nem tudtam mit mondani, kiadtam a fröccsöt meg a kört.

Másnap reggel nem jött nyitásra, pedig mindig megjött nyitásra. Néhány órával később tudtam meg, hogy felakasztotta magát.

Nem tudom, hogy Cserdi polgármestere pontosan milyen körülmények között tette meg utolsó utáni segélykiáltását, nem tudom, ki tudott róla, és ki nem. De azt tudom, hogy aki egyszer is megpróbált már öngyilkos lenni, annak rendkívüli segítségre van szüksége, és Bogdán László ezt a segítséget nem kapta meg.

Azt mondják, depressziós volt, de mi félünk a depressziótól. Aki depresszióban szenved, betegségben szenved, de mi félünk a betegségtől, nem is betegség az. Mindentől félünk.

Mert ha kezeletlen, végül is minden betegség halálos, az is, ami nem betegség, legalábbis azt hisszük, hogy nem az. Egy megfázás is lehet halálos, csak azt könnyű kezelni. A rákot nem könnyű kezelni, nem is mindig sikerül. A depressziót sem könnyű kezelni, és sokkal többször nem sikerül, mint ahányszor kellene, hogy sikerüljön. És ez azért van, mert nem hisszük el, hogy betegség.

A depresszió szarakodás. Nyámnyila, gyenge dolog.

Nézzetek át a szemben lévő lakásba, a szemben lévő házba, hogy miért van annyit egyedül a szomszéd. Hát nem rohadtul gyanús?

Dehogynem.

Persze csak szarakodik.

A kocsmai ismeretlen nem szarakodott. Bogdán László sem szarakodott. Halálos betegségben szenvedtek mindketten, és így vagy úgy, de tényleg mindannyiunknak kell értük vállalni a felelősséget. Mert ők is adtak nekünk valamit. Ha előbbi csak egy kocsmai kört, akkor is. Ha utóbbi egy egész falunak mindent, egy egész országnak pedig világszemléletet, akkor is.

Mert ezt is figyelemfelhívásnak nevezik. Ha mindenkinek adsz, legtöbbször azért teszed, mert pont abból jut neked a legkevesebb, amiből adtál. Pedig hát éppen hogy neked volna rá szükséged. Nagyon. Meg amúgy nekem is. És neki is.

Most leginkább Bogdán Lászlónak lett volna rá szüksége. De ezzel már elkéstünk.

És ez ebben az egészben a legnagyobb tragédia.