38 nőnap

Gombahajam volt és fiús ruhákban jártam, nem véletlen, hogy kisiskolás koromban kezdtem csak érezni a nőiség jelentőségét. Igaz, állandóan a fiúkkal lógtam – egyszer úgy fejbe rúgtak a focilabdával, hogy a tornaterem külső téglafala adta a másikat –, de a nőnapi hóvirágcsokornak mindig nagyon örültem. Annak meg pláne, ha az osztályfőnök által elrendelt köszöntő mellett valami titkos meglepetés is várt a padomon. Egy szál barka vagy celofánba csomagolt szegfű – azt csak az igazán menő csajok kaptak. A középiskolában aztán a virágokkal elkövetett kínoskodás helyett haverkodásban merült ki a március eleji kötelező kör, a szál virág helyett egy szál kemény dobozos Sopianae-nak örültünk. Szerelmek jöttek – némelyik házassággal és ijesztő mennyiségű cserepes virággal –, harminc felett aztán egyre inkább az kezdett érdekelni, mitől vagyok nő. A külső és a kisugárzás együtt határozza meg a nőiségemet, vagy feltétlenül szükségem van rá, hogy valamilyen sztereotípiának is megfeleljek? Csak akkor vagyok nő, ha megnéznek? És csak addig néznek meg, amíg nem vagyok ráncos? Időnként kikényszerített, máskor csak simán bután elsült ajándékokon, később távoli ismerősöktől kapott közhelyköszöntéseken, jó adag terápián és önismereti leckén át vezetett az út oda, hogy rájöjjek: se hóvirágnak, se olcsó bizsunak vagy drága ékszernek, se elismerő tekintetnek, se körsms-nek nincs köze a nőiséghez.

38 nőnap alatt esett le, hogy lehetek nemet vagy okosat mondó, gondolkodó és vicces, lehetek anyaként is nő, dolgozva is nő. Lehetek csak úgy nő. Lehetek taperolás, zsarolás, zaklatás és diszkriminálás nélkül is nő. Lehetek elvált, elhagyó és elhagyott, lehetek házas és szeretett nő is. Lehetek nő sikeresen és kudarcokkal is. Lehetek tüntető és ünneplő, elfogadó és lázadó, megengedő és tiltó, túl rövid szoknyában és túl nagy hassal is, túl kevés gyerekkel és nagycsaláddal is. Lehetek nő hóvirág és párkapcsolat nélkül is, lehetek nő elismerő tekintetek nélkül is. Ráncokkal is.

38 nőnap után is.