„Hazudtak és becsaptak, ezért nincs Détári focisuli”

Nem ül kispadon, nem mondja a magáét szakértőként valamelyik televízióban, sőt szurkolóként sem jelenik meg a lelátókon. Détári Lajosnak a jelek szerint nincs semmilyen kapcsolata a magyar futballal. Most megtörte a hosszú hallgatást és interjút adott lapunknak.

– Gondolkodtam, hogy majd miben állapodunk meg a jelenlegi státuszát illetően: vállalkozó, üzletember, menedzser, vagy a jó ég tudja, mi… De egyik sem illik Önhöz.

– Ugyanolyan civil vagyok, afféle hétköznapi ember, mint bárki más. Ági, az élettársam egy autókkal kapcsolatos céget vezet, és én besegítek neki, ha kell ügyintézőként, szervezőként. Próbálkozom, ahogy mindenki.

– Miért nem a futballal próbálkozik?

– Mert a magyar futball nem kér belőlem.

– Nem úgy ismerem, mint aki beletörődik bármibe is, feladja az álmait. Nem is olyan régen még azt nyilatkozta, hogy hamarosan lesz egy utánpótlás-nevelő klubja, ahol sok gyerekkel dolgozik majd és megmutatja nekik, hogyan kell külsővel indítani, belsővel pontosan passzolni.

– Hazudtak, és becsaptak. Ezért nincs Détári focisuli.

– Kik csapták be?

– Szinte már mindent elterveztünk, már láttam magam előtt, ahogy nagyjából száznegyven gyerek fut és focizik önfeledten az irányításom mellett. Megvolt a helyszín, az egykori kispesti Gránit pálya, amely ma Tichy Lajos nevét viseli. Zajlottak az egyeztetések, ám a kispesti önkormányzatnál a döntéshozók folyamatosan húzták az időt. Nincs ezen mit szépíteni, összevissza hazudoztak nekem.

– És most feladta?

– Nem adtam fel semmit, de ha egyszer nincs pálya, ahol befogadnak, ahol lehetőséget adnak arra, hogy tanítsak, neveljek, méghozzá a hat és tizenhárom év közötti srácokat, akkor nem tudok mit csinálni. Az utcán vagy a parkokban ez nem megy, a grundok ideje már lejárt. Az imént említett korosztály képzése jelenti, jelentheti a magyar futball jövőjét, ha ebben a korban nem kapják meg a megfelelő képzést, az alapokat, akkor láthatjuk, hogy mi az eredménye: az, amit ma az NB I mutat. Ezt az egészen lehangoló képet.

– Ennyire borzalmasnak tartja az első osztályú magyar bajnokságot?

– Képzelje magát Marco Rossi helyébe. A válogatott kulcsemberei szép sorban esnek ki ilyen-olyan okokból. Willi Orban sérült, Szalai Ádám és Sallai Roland csak epizódszerepeket kap, Dzsudzsák Balázsnak pedig egy kellemetlen közjátékot követően most lett új csapata, míg Kádár Tamást száműzték a Dinamo Kijev keretéből. Mit tehet a kapitány? Körülnéz itthon, már csak azért is, mert folyamatosan azt hangoztatja, hogy olyan játékosok húzhatják magukra a címeres mezt, akik folyamatosan játéklehetőséghez jutnak a klubjukban. Na, láttuk már korábban is, hogy ezt némileg átírta a kényszer, és én őszintén sajnálnám, ha ez most is így lenne. Így aztán nincs más, mint az NB I-ből válogatni. Abból a bajnokságból, ahol elvétve látunk magyar fiút. Nem irigylem Rossit, mint ahogy Gera Zoltánt sem, akinek mindenféle sértés nélkül mondom, tucatszintű futballistákból kell utánpótlás-válogatottat pályára küldenie.

– Rémisztő, ahogy eltűntek a magyar pályákról a kiugró tehetségek, sőt az egyéniségek.

– Ettől még nem kellene például a svéd harmadosztályból futballistát hozni Újpestre. Megdöbbentett, amikor olvastam ezt a hírt. Az egy olyan bajnokság, ahol délelőttönként a játékosok egy része még halat pakol, délután pedig kedvtelésből rúgja a lasztit. Hát hová jutottunk? Én egyébként drasztikus lépést tennék, hogy mindez megváltozzon. Összehívnám a tizenkét NB I-es klub tulajdonosait, leültetném őket egy asztalhoz, és azt mondanám: Uraim, innentől csak olyan külföldit hozhatnak ide, akik nem idősebbek huszonhat évesnél, és minimum húsz válogatottsággal rendelkeznek hazájukban.

– Pénz talán még lenne is minderre…

– Tény, hogy ennyi pénz még soha nem volt a magyar futballban, mint most, a szurkolót teljes joggal irritálja, amikor mesés fizetésekről hall, miközben látja mindazt, ami a pályákon zajlik. Sajnos most mutatkozik meg, amikor a válogatott az utóbbi évek legfontosabb meccse előtt áll, hogy az NB I nem képes minőségi hátteret adni az előrelépéshez. Az pedig teljes abszurditás, hogy – tisztelet a kivételnek – az NB I-es klubok kispadján is használhatatlan zsoldosok üljenek. Olyan futballisták, akiket idehoznak nyáron, aztán néhány percnyi játék után tömött zsebbel elküldik őket télen.

– Nem is vágyik NB I-es kispadra?

– Ha én választhatnék, akkor egy NB III-as csapatnál vállalnék munkát, ahol szabad kezet kapok, és nem szólnak bele a játékoskeret összeállításba, a taktikába, a munkámba. Három napnál többet nem töltenék el egyetlen első osztályú csapat kispadján sem, mert vagy kirúgna a tulajdonos, amiért megmondanám a magamét, vagy én borítanám rá az asztalt, hogy ne pofázzon bele a melóba.

– Ennyire lehangoló a kép?

– Még annál is lehangolóbb. Azok a kollégák, akik mégis kispadhoz jutnak, meggyőződésem szerint rengeteg kompromisszumra, sőt, mondjuk ki, megalkuvásra kényszerülnek a fizetésükért. Olyan klubtulajdonosok okoskodnak, és osztják az észt, akár az öltözőben is, akiknek egy-két évvel ezelőtt semmi közük nem volt a futballhoz. Egyébként meggyőződésem, hogy le vannak osztva a lapok, folyamatosan hallom, van egy lista, ki lehet edző ma Magyarországon. Néhány korosztályról csendben, alattomos módon lemondtak, de nem is lenne ezzel gond, ha valamiféle generációváltást, őrségváltást látnék. Csakhogy nincs ilyen. Hol vannak az ifjú edzőtalentumok? Ugyanúgy hiányoznak, mint a kiugró tehetségeink. Tudomásul kell venni mindenkinek, hogy a magyar labdarúgás immár Ciprus, Albánia szintjén van. Vagy alatta… Ehhez kell igazítani az álmokat, a vágyakat.

– Ennyi pénzből, sőt mondjuk ki, ennyi közpénzből odavezényelt „szponzorok” által teremtett jólétből karcsú, nagyon karcsú a produktum. Már mindenki elfelejtette például a tavalyi fehérvári kínlódást, ott messze Liechtensteinben.

– Valami mindig hiányzik a magyar labdarúgásból. A kilencvenes években nem volt pénz, kényszervállalkozóként a labda helyett a számlák után rohangáltunk, szélhámosok és szerencselovagok irányították a klubokat, ígérgetések, fizetéselmaradások jellemezték az egészet. Most dúskálunk a javakban, és csak részsikereknek örülhetünk. A Fradi őszi kupaszereplése például biztató volt a számomra, úgy látom, ott elkezdődött valamiféle pozitív folyamat. Ha ezt folytatni tudják, állandó résztvevői lehetnek a nemzetközi színtérnek. Azt mondom, hogy ilyen kiugróan magas anyagi lehetőségek mellett illene a magyar bajnoknak két-három évente eljutni a BL-csoportkörbe, és egy állandó résztvevőként szerepelni az Európa-liga hasonló szakaszában.

– Az imént a válogatottról beszéltünk, Marco Rossi gondjairól. A magyar válogatott történetének egyik legfájóbb vereségét épp Szófiában szenvedte el 1971 májusában, a Vaszil Levszki Stadionban, amikor zuhogó esőben megalázó három–nullás vereséget szenvedett Európa-bajnoki selejtezőn a bolgároktól.

– Most sem vár a mieinkre könnyebb feladat, jóllehet a bolgár futball fényévekre van a Georgi Aszparuhov vagy a Hriszto Sztoicskov-féle fénykorától. Van esély, de ehhez például szükség lenne arra is, hogy Dzsudzsák Balázs új csapatában sok lehetőséget kapjon, hogy formába lendülhessen, hiszen mégiscsak ő a csapatkapitány.

– Ne ez legyen már a magyar futball fő kérdése, ugyanis Dzsudzsák Balázs hat éve öregfiúk bajnokságban játszik…

– Ennél fontosabb, hogy mire lesz, lehet képes Szoboszlai Dominik egy olyan Salzburgban, ahonnan elviszik mellőle a legjobbakat. Ő egyelőre még csak tehetség, kellene mellé a válogatottba néhány meghatározó futballista az NB I-ből, ha már a külföldön játszók partvonalon kívülre kerültek, de a hazai bajnokságban nagyítóval is alig találni ilyen játékost.

– Szomorú dolgokról beszélgetünk magyar futball cím alatt, és akkor még nem került szóba, hogy a politika ismét helyet követel a sportág irányításában, bántóan üresek a lelátók, hiába próbálnak kozmetikázni a nézőszámon, hogy a honi sportág nem adott el évek óta épkézláb labdarúgót külföldre. Pedig jó lett volna kicsit nosztalgiázni, például arról az 1993 szeptemberében játszott Fradi–Vasasról beszélgetni, amikor hazajött külföldről, és tanári módon varázslatos szólógólt szerezve vezette öt–egyes győzelemre a zöld-fehéreket. Egyébként jár meccsre?

– Ritkán, a televízióban mindig megnézem a közvetítéseket, de én nem szeretek könyörögni azért, hogy beengedjenek valahová. Nem értem, hogy az MLSZ miért nem ad egy olyan állandó, minden pályára érvényes belépőt azoknak, akik sokat tettek a magyar labdarúgásért. Most meséljem el, miként kerültem ki a Frankfurt–Arsenal Európa-liga elődöntőre? Csütörtökön ültem a kedvenc kávézómban, de jó lenne a helyszínen nézni az Eintracht meccsét, kitelefonáltam, aztán mondták, küldik a repülőjegyet, foglalják a szállást, szeretettel várnak. A frankfurti stadionban egyébként az 1959-es bajnokcsapat tagjainak, amelyikben Sztáni Pista is ott volt, külön VIP-termük van, valami hihetetlen szeretettel fogadják és veszik körül őket. Így kell megbecsülni a múltat. Nem pedig úgy, hogy elfelejtenek, leírnak, és megbélyegeznek bennünket.

Sinkovics Gábor