„Még most is lesem az ajtót…”

Lázár Bence mindössze huszonhat éves volt, ereje teljében lévő, hihetetlen népszerű fiatalember, amikor elragadta a halál. Édesanyjával közösen emlékezünk meg az Újpest egykori labdarúgójáról.

Volt egy rá annyira jellemző csibészes mosolya. Nézte az ember, ahogy futballozik, a meccsek után nyilatkozik, majd a pályafutása befejeztével a televízió stúdiójában beszélt, és arra gondolt: íme, egy boldog, kiegyensúlyozott, céltudatos fiatalember.
S nem volt ebben semmi túlzás. Lázár Bence ahogy mondani szokták, mélyről indulva jutott el a csúcsig, imádott klubja az Újpest kezdőcsapatáig. Voltak egészen jó meccsei, ám ő nem csak a játékával, sokkal inkább az egyéniségével lopta be magát a szurkolók (s nem csak a lila-fehér hívek…) szívébe. Szorgalom, alázat, tehetség, szerénység – minden együtt volt egy jóképű fiatalemberben.

Aztán minden megváltozott, szinte egyik pillanatról a másikra, a rivaldafény helyett félhomályos kórházi szoba jelentette a hátteret, a tapsot és a csodálatot pedig felváltotta a féltés, és a rémület.

„Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít – nyilatkozta lapunknak Lázár Bence édesanyja. – Én nem hiszek ebben. Még most is lesem az ajtót, hátha belép rajta a fiam, és azt mondja, itt vagyok, anya, nincs semmi baj. Képtelen vagyok feldolgozni, hogy mindez velünk történt meg. Olykor becsukom a szemem, és jönnek vissza a reménykedés, a fájdalom pillanatai. Bence két és fél évig harcolt a betegséggel, és én azt mondom, hogy a fiam igazi hős, hogy képes volt így végigcsinálni. Most is hallom, hogy azt mondja a betegsége alatt, »anya, én átlagos, teljesen átlagos életet akarok élni«. Amikor kiderült a betegsége, arról beszélt, azért kapta ő, mert Isten a legnehezebb csatáit a legjobb harcosainak adja.”

Lázárné Márti két esztendő múltán is megrendülten beszél gyermeke tragédiájáról. Iszonyatos erő kell neki ahhoz, hogy bármit is mondjon azokról a hetekről, hónapokról, sőt évekről, amelyeket a sors neki, s a családjának szánt. Mindenét odaadta volna azért, hogy a fia meggyógyuljon! Az egész család Bence gyógyulását tartotta szem előtt.

Hihetetlen, hogy Lázár Bence már két esztendeje nincs közöttünk. Akik szerették és tisztelték, megpróbálnak gondoskodni róla, hogy az emléke, a különleges egyénisége megmaradjon, fennmaradjon az utókor számára. Így kerülhetett sor 2018. december 28-án, majd 2019. december 29-én a kecskeméti sportcsarnokban a Lázár Bence emlékgálára. Jótékonysági rendezvény volt, amelynek bevételét, az ott összegyűlt pénzt, na meg a szponzorok felajánlásait a Soha ne add fel Lázár Bence Emlékalapítvány számlájára helyezték.

„Igazából ott és akkor döbbentem rá, mennyien szerették Bencét, még felsorolni is nehéz azt a rengeteg figyelmet és ajándékot, amit kaptam, kaptunk az emberektől. A kézilabdázó Nagy Laci például Messi és az egész csapat aláírásával díszített Barcelona-mezt küldött, de eljött az Amerikából épp hazatérő Nikolics Nemanja is, ott volt Juhász Roland, valamint több volt NB I-es és válogatott játékos, előző klubjai, barátai és persze az újpesti srácok. Nem a győzelem volt itt a fontos, hanem az, hogy Bencére emlékezzünk közösen.
A második gálát már nagyjából ezer néző figyelte a nézőtérről. Én pedig lopva lestem a székeket, hátha ott ül valamelyiken a fiam. Hálás vagyok Caramelnek, aki elfogadta meghívásunkat, nagyon szerette dalait a fiam, s aki ott a sportcsarnokban elénekelte a Zeniten túl című számot. Mondanom sem kell, együtt sírtunk valamennyien…”

Bence nevét egy futballstadion is tovább fogja vinni. Tavaly márciusban adták át Lajosmizsén a Lázár Bence Lajosmizsei Labdarúgó Sportcentrumot. Itt bontogatta szárnyait az ifjú focista, innen került a Nagyvárosba.

Az égből jövő segítség

A Lázár Bencéről elnevezett alapítvány számláján összegyűlt pénzből már egymillió-százhetvenötezer forintért vásárolt a Szent László Kórháznak orvosi műszereket. Emellett pedig támogatják a leukémiás betegeket, akik kérik, igénylik a segítséget. Lázár Bence édesanyja azt mondja: az alapítvány ötletét a fia találta ki, hogy majd segíthessen a rászorulóknak. És segít – hiába nincs már velünk két éve.