Testvérük, a tolvaj – mi a titka a Netflix-sorozat sikerének?

Nemrég ért véget a Netflix egyik legnépszerűbb sorozatának, A nagy pénzrablás negyedik évada, és már az ötödik, hatodik is be lett rendelve. Utánanéztünk, mi lehet a széria sikerének titka, mitől tud kiemelkedni a hétről hétre ránk zúduló sorozatdömpingből.  

Ez a széria megbukott. Igen, bármilyen meglepő, amíg nem vásárolta meg a Netflix, és csak Spanyolországban volt elérhető az ottani tévében, a második évad alatt akkorát rogyott a nézettség, hogy elkaszálták az egészet. Aztán valahogy mégis megtalálta a maga felületét és közönségét: bekerült a Netflix kínálatába a már leforgatott két szezon, tehát nemzetközileg is elérhető lett, és elképesztő nézettséget produkált. Volt olyan időszak, hogy a második legnépszerűbb sorozat volt az IMDb-n, és csak a szintén netflixes Stranger Things tudta beelőzni.

A népszerűségét már sok mindenben keresték, és vitathatatlanul erősen közrejátszik benne az, hogy egy spanyol sorozatról beszélünk, ami felüdülés és kuriózum a sok, hasonló rugóra járó amerikai széria közt. Ott izzik benne a mediterrán hangulat és szenvedély, ami könnyen magával ragad. A történet is fejfelkapós: egy titokzatos zseni összegyűjt egy csapat idegent, hogy megszállják a Spanyol Királyi Pénzverdét, majd a harmadik évadtól a csapat a spanyol központi bank aranytartalékára pályázik. Ehhez járulnak a szerethető és jól kibontott, emberivé faragott figurák, a fordulatos történet, a világszerte ismertté vált szimbolika, és az, hogy egyik főszereplő sincs biztonságban, bárki, bármikor elhullhat. Pedig ezek közül egyik sem újdonság, kapásból sorolhatnánk melyik elem, melyik korábbi széria üzemanyaga volt. De mint tudjuk: hozott anyagból is lehet dolgozni.

Mindezek mellett van még egy nagyon fontos erénye, ami ennyire népszerűvé teszi: A nagy pénzrablás erősen támaszkodik a gengszterfilmek toposzaira, ugyanakkor meg is haladja azokat. A harmadik évadban, amikor már elkerülhetetlen, hogy a széria saját magára is reflektáljon, elhangzik, hogy a nép Robin Hoodként ünnepli a rablókat, ami nem csak azt jelenti – sőt ez esetben egyáltalán nem jelenti azt –, hogy amit a gazdagoktól loptak, azt szétosztják a szegények közt, hanem hogy egyfajta forradalmárként tisztelik őket. A széria egyértelműen rájátszik erre az olasz partizándal, a Bella Ciao beemelésével. A tolvaj, a betyár népi hős, ezt örökli meg a gengszterfilmek főszereplője is. A pénzvilág, a gazdagok közege az elnyomás megtestesítője, ezzel szemben áll az, aki meglopja a kizsákmányolót, de mindig van vele szemben egy másik hős is, a nyomozó, aki kitartásával érdemli ki szimpátiánkat. Ezt a felállást működteti, és csavarja meg kicsit A nagy pénzrablás is. „A rendőr a gengszter tanítványa a filmtörténetben” – állapítja meg Király Jenő A film szimbolikájában. A bűnöző tervez, a nyomozó mindig csak utólag értelmezi az eseményeket.

Ugyanakkor a gengszter képtelen csapatban, szellemi közösségben gondolkodni, a kollektíva számára csupán parancsokat teljesítő hadsereg. A nagy pénzrablás ezt a karaktert is megmutatja, ahogy azt is, hogy ez a fajta felfogás működésképtelen, és csak akkor tudják megoldani a problémákat, ha csoportként gondolkodnak. A pénzintézetekben kinevezett vezér mindig eljut a megalomán parancsnoki attitűdtől a csapatjátékosig.

Ami pedig tanulságként kirajzolódik A nagy pénzrablás népszerűségéből, az az emberek kiábrándultsága. A hatalmak, az intézmények hitelüket vesztették a polgárok szemében, minden ellenük irányuló támadást megtapsolnak, hiszen egy rablóbandában is jobban megbíznak, mint azokban, akik a törvényt képviselik. A törvény ugyanis csak a győzelem és a hatalom függvénye, és annak a törvénye érvényesül, aki éppen hatalmon van, így lesz minden alkalommal az öntörvényből végül köztörvény. A gengszter fórja – ahogy Király Jenő írja –, hogy „mindent nyíltan megtesz a világgal, amit a világ sunyi módon megtesz velünk”.