Könyvek, amiket íróik gyűlöltek a legjobban

Két oka lehet, hogy egy író ki nem állhatja egy-egy könyvét: vagy a művel elégedetlen, vagy a nyilvánosság reakciójával.

Noha csupa olyan könyvről lesz szó, amiket akár generációkon is átívelő rajongás övez, senki nem utálta ezeket jobban saját szerzőiknél.  Még Micimackót és Sherlock Holmes-t sem.

A Közel s távol (Brokeback Mountain) a Pulitzer-díjas Annie Prolux máig leghíresebb műve – különösen, miután az ebből készült film több Oscar-díjat kapott –, ám a kortárs amerikai írónőt a mai napig irritálja, ha számon kérik rajta, miért nem happy enddel végződik. Prolux dühösen nyilatkozta erre, hogy a szereplői és a történet is csakis az övé, megőrjíti, hogy az olvasók változtatni akarnak rajta. A két cowboy szerelmének története a homofóbiáról szól, az ellenséges, erkölcsileg elítélő társadalmi közegről, ezért se várjanak tőle boldog befejezést, mint egy átlagos papírfedeles románctól. 

Nyomasztó felelősség

Stephen King 2000-ben szabályosan letiltatta a Richard Bachmann álnéven, 1977-ben megjelent Rage című regénye további kiadását. Magyarul már meg sem jelent (talán soha nem is fog) a fiktív iskolai vérengzés történetét leíró könyv, miután az író meglátta benne a veszélyt, hogy inspirációként, végrehajtandó forgatókönyvként szolgálhat a zavart lelkű olvasók számára. A tanárait lelövő, osztálytársait túszul ejtő főhőst – elsősorban az erőszakhoz vezető okokat és eseményeket – bemutató könyvet ráadásul megtalálták egy iskolai lövöldözés elkövetőjének holmija közt, így King számára az írói felelősség és a lelkiismeret azt diktálta, hogy regényét örökre eltüntesse a polcokról. Hasonlóan Kinghez, immár örök bűntudat gyötri Peter Benchley-t, A fehér cápa szerzőjét, aki kis híján ökológiai katasztrófát idézett elő regényével, ami egy zoológiai tévedésen alapul. „Mikor a könyvet írtam, még nem volt ismert tény, hogy a cápák nem fogyasztanak emberhúst. Sajnos sokan ebben a hitben kezdtek cápákra vadászni, csaknem kipusztítva a cápapopulációt az Egyesült Államok keleti partjainál” – ismerte el az író, aki azóta elszánt környezetvédőként dolgozik az óceánok élővilágának megmentésén.

Írók gyilkos vágyai

Noha összesen 33 regényének és 56 novellájának főszereplője volt, Agatha Christie szívből utálta a szerinte „ellenszenves, nagyzoló, fárasztó, egocentrikus kis dög” Hercule Poirot nyomozót.  Szeretett volna modern női hősökről írni, de a kiadói nem engedték, végül csak kitalált egy új karaktert, Ariadne Oliver írónőt, aki annyira gyűlölte saját könyveinek hőseit, hogy arról fantáziált, ha élőben találkozhatna velük, bravúrosabban tenné el őket láb alól, mint a könyveiben. Sir Arthur Conan Doyle sem szívlelhette az általa teremett Sherlock Holmes figuráját, mert úgy érezte, a detektívsorozat elvonja a figyelmet komolyabb műveiről. A történelmi fikció volt az igazi szenvedélye, ám ezen művei sosem lettek annyira ismertek, mint a Sherlock-sztorik, így végül pár tucat könyv után a Reichenbach-vízeséseknél elpusztíttatta hősét az ősellenség Moriarty professzorral. A nyilvánosság nyomására 9 évvel később végül feltámasztotta Sherlockot, és 1927-ig újabb regényeket írt róla. 

Hasonló okokból utálta a Micimackót A. A. Milne és egyetlen fia, Chistopher Robin Milne is, akiről az író Róbert Gida alakját mintázta. A fiának kellett ugyanis a rajongói levelekre válaszolni, és fellépni a regény nyilvános bemutatóin. Milne azért is bánta, hogy könyve „undorítóan sikeres lett,” mert fiát zaklatták miatta az iskolában, nem tudott munkát találni az egyetem elvégzése után, és hosszú éveken át fasírtban volt apjával, aki szerinte az ő „gyermeki hátára állva kapaszkodott fel az irodalmi ranglétrára” – kemény szavak ezek egy apa számára.

Anthony Burgess 1993-ban bekövetkezett halála után, egy posztumusz megjelentetett verseskötetben figyelhettek fel az olvasók a versre, amiben az író óva inti őket attól, hogy a Mechanikus narancsot olvassák, mert ő is írt ennél jobbat, sőt, mások még sokkalta jobbakat, ezért ajánlja figyelmükbe Shakespeare, Shelley, Keats műveit, és a Doktor Zsivágót. Bár bizonyára kedvelte Borisz Paszternak 1957-ben megjelent regényét, igazából ennek címére jött ki verse utolsó sorában a rím.

Kíméletlen önkritika

Kurt Vonnegut Virágvasárnap című, önéletrajzi ihletésű esszégyűjteményében leosztályozta saját műveit: Az ötös számú vágóhíd és a Macskabölcső kapott tőle egyedül csillagos ötöst, és kettőnek adott szánalom-kettest. A Burleszk és a Boldog születésnapot, Wanda June! voltak szerinte a legrosszabbul sikerült művei, amikre egyáltalán nem volt büszke. Tekintve hogy a Bajnokok reggelijének is hármas alát adott, valószínűleg csak túl szigorú volt magához. Mint J.D. Salinger, aki tíz évet töltött az életéből a Zabhegyező megírásával, majd saját bevallása szerint egész hátralévő életében bánta, hogy így tett. Utálta a sikerrel járó ismertséget, gyorsan elköltözött New Yorkból, noha életrajzírói szerint nem volt remete alkat, inkább tele volt belső ellentmondásokkal. 

Franz Kafka még életében elégette a művei csaknem 90 százalékát, és arra kérte írótársát és legjobb barátját, a zsidó származású Max Brodot, hogy a halála után a többivel is tegyen így. Brod nem értett ezzel egyet, de életében sem sikerült meggyőznie a tehetségében folyamatosan kételkedő Kafkát, hogy művei elég jók a kiadáshoz. Végül nem tett eleget barátja kérésének, így a kandalló helyett a kiadók kebelezték be a könyveket: Brodnak köszönhetjük, hogy Kafka halála után két hónappal megjelenhetett A per (1926), majd A kastély (1927) és az Amerika (1928) című regénye is. Még hátborzongatóbb belegondolni, hogy 1939-ben Brod Kafka valamennyi fennmaradt kéziratával a kisbőröndjében, az utolsó Prágából induló vonattal hagyta el Csehországot (Palesztinába ment, a későbbi Izraelben élt haláláig), szó szerint 5 perccel azelőtt kijutva innen, hogy a nácik lezárták a határt. 

Bálint Orsolya