„59 percz alatt értünk Váczra”

1846. július 15-én nyitották meg az első magyarországi vasútvonalat, Pest és Vác között. A megnyitó utazáson a természetesen a Pesti Hírlap munkatársa, I. J. (minden valószínűség szerint Irinyi János) is részt vett, aki az utazáson kívül cikkében beszámolt a váci tűzvészről, a „központi vasut” igazgatótanácsáról, és a bérkocsisok gorombaságáról és árdrágításáról is.

A központi vasút váczi vonalrészének megnyitása

Meg van tehát elvégre. Mit régen óhajtánk, minek mindenesetre meg kellett történni, de mit a sok halogatás után, már szinte nem mertünk hinni, csakugyan elértük. A központi vasút készen levő része, a pest-váczi vonal, jul. 15-én, valósággal megnyittatott. A meghívó jegyek ugyan eléggé rossz magyarsággal voltak irva, s kifordított magyar czimerrel voltak ellátva, de legalább mégis magyarok voltak. A szegény magyar ember azonban, ki társas kocsin menne a vasúthoz, s nem tud németül, nem igen fog a vasúthoz juthatni, mert a vasúthoz vivő társas kocsikon egyedül német nyelven van felírva, hogy a vasúthoz járnak. Ő fensége, az ország nádora, családja és udvara kíséretében, megjelenvén, temérdek nép jelenlétében, d. u. négy órakor, Buda és Pest gőzmozgonyok, nyolcz kocsin, Vácz felé indították a meghívottakat, számra mintegy harmadfél száz személyt. A közbeneső állomásoknak, Palota és Dunakeszi, csak másodikánál állapodánk meg, s, beszámítva az itt töltött tiz percznyi időt, 59 percz alatt értünk Váczra. Tehát a négy s valami egy harmadrész mértföldnyi távolságot nem a legsebesebben haladtuk meg. Vácznál azonban tűzbe jöttünk. Azaz, Váczra érkeztünkkor a városban nagy tűz volt, mi egész ott létünk alatt folyton tartott, sőt növekedett, valamint eljövetelünk perczében is mindig növekedő erővel dühöngött. Ő fensége, a kocsiból leszállván, nem fogadva el a küldöttségi tisztelkedő üdvözletet sem, azonnal sietett személyesen megjelenni a vész helyén. A nemzeti ünnep örömével eltelt keblek, a jó vácziak szerencsétlensége által meghatva, magokba rejték az örvendő érzelmeket, és szótlanul maradtunk a pusztító vész láttára. A vasuttársaság nemcsak semmit sem rendezett Váczon vendégei számára , hanem még pénzért sem lehetett valamit kapni, ha valaki éhségét, avagy, mire a rekkenö melegben mindenki vágyott, szomjúságát akarta csillapítani. Kevéssel visszaindultunk előtt elvégre egy áldott jó vénasszony, az isten áldja meg érte, egy veder-vizet hozott elő, s ki félretette a finynyásságot, lecsillapíthatta szomjúságát. A központi vasút igazgatóságának eddig két időszaka van; az igazgatósági ülés érvényére ugyan is megkivántatik, hogy legalább öt igazgató legyen jelen, midőn ennyi nincs, az igazgatósági ülés megbizottja, valamellyik igazgató, szokott mindent tenni, s minthogy igen ritkán jő öt igazgató össze, legtöbbet a megbizott igazgató szokott tenni. Eddig ezen megbizott igazgató Ullman Móricz ur volt, most if. gr. Zichy Ferencz. – Végül, mikép előre is tudtuk, mindjárt első nap, nem tartották meg a bérkocsisok a meghatározott bérszabályzatot. Bizony gyönyörű dolog lesz két annyi árért járni az indóháztól szállásunkra, mint mennyit a vasuton fizettünk, ma ugyan a bérszabályzatban kitett háromszoros árért sem lehetett bérkocsival hazamenni. Ha a lapok azon rut visszaélésről szólanak, mellyet a bérkocsisok minduntalan elkövetnek, az ember nem képes utánajárni, ki tehát az oka mindennek. Egyik azt mondja, a kapitány, másik, hogy a czéhbiztos, a nemes tanács. Elég az hozzá, városi hivatalnok. És tehát senki, egyetlen egy ember sincs Budapesten, ki ezen városi hivatalnokba szorgalmat tudna önteni? A városi hivatalnokok köre, hivatali kötelessége a bérkocsikra felügyelni. Budapesten még csak ki sincs függesztve a bérkocsikban a szabályzat! Tehát senki, egyetlen ember sincs Budapesten, ki azon hivatalnokot, bárki legyen az, kinek bűnéből a bérkocsisok gorombasága és zsarlása nő fel, kötelessége teljesítésére utasítsa, szorítsa? Ime itt van egy óriási, botrányos, szemérem nélküli visszaélés. Ki az oka, nem tudom, és tökéletesen mindegynek tartom, stb.

I.J.