Már kriptoműalkotásokban utazik a világ legdrágább művésze

Eltűnhetnek a galériák, de túlélik őket a kriptoműalkotások Damien Hirst, a világ leggazdagabb kortárs képzőművésze szerint.

Az alkotó legújabb, A valuta néven futó aukciója során mindenki eldöntheti, hogy a valódi festményt, vagy a virtuális mását választja-e, de akkor a másikat meg kell semmisítenie.

Az 56 éves, most épp égszínkék hajú bristoli művész, akinek a The Sunday Times szerint 2020-ban már 384 millió dollárra rúgott a vagyona – ennek ellenére kapott ő is a brit kormány művészeknek felajánlott covid-mentőcsomagjából, jókora közfelháborodást keltve –, mindig is megosztotta a nyilvánosságot. Hol kitömött állatokat felhasználó, a halál témája körül forgó alkotásaival, hol egyedülálló művészeti aukcióival, vagy azzal, hogy műveit nem is ő maga készíti, hanem asszisztensek hada, ő csak a zseniális ötletekért felel. 

Csak egy mű maradhat

Most épp azt találta ki, hogy tízezer, színes pacákból álló A valuta című kollekcióját bocsátja online aukcióra, darabját 2000 dollárért, ami aprópénz egy Hirst-műért, miután a legdrágább festménye 19,2 millió dollárért kelt el, és a többiért is milliós összegeket fizetnek a gyűjtők. 

Nem nagy meglepetésre az aukcióra hatszoros volt a túljelentkezés, ami megelőlegezi azt is, hogy az alkotások a viszonteladói piacon is pörögni fognak. Az újdonság az egészben, hogy minden képhez tartozik egy NFT, azaz nem-helyettesíthető token, az egyedi mű digitális változata, vagyis egy fájl, és annak tulajdonjoga. Egy kriptoműalkotás, ami hasonló a csak virtuálisan létező kriptovalutákhoz, csak ez egyedi és megismételhetetlen, ráadásul Damien Hirst készítette. Benne van Hirst holografikus fotója, az aláírása, és egy rövid személyes üzenet, ami egyben a mű sorozatszáma is. Ha ez még nem lenne elég vonzó a műgyűjtők számára, az NFT pénzbeli értéke teljesen kiszámíthatatlan: felverheti az árát a körülötte folyó közösségi médiaőrület és a jelenleg csak egy szűk réteg számára ismert kriptopiaci folyamatok is.

Innen kezd igazán csavarossá válni a sztori, mert a nyílt pályázaton kiválasztott gyűjtőknek egy évük lesz, hogy eldöntsék, melyiket kérik: a képet, amit kitehetnek otthon a falukra, vagy annak digitális verzióját, ami potenciálisan sokkal többet fog érni, ráadásul az idő sem fog rajta. És ha már döntöttek, meg is kell semmisíteniük azt, amit nem kértek, ezzel is növelve az egyetlen fennmaradó mű értékét. Noha Hirst szerint a legtöbben még a valódi képet fogják választani, csak idő kérdése, míg a virtuális alkotások átveszik a művészetben a főszerepet, feleslegessé téve a fizikai kiállítótereket, így a múzeumokat is. „Mikor ott fogunk ülni a bárban, és a telefonunkon mutogatjuk egymásnak, milyen digitális műalkotást vettünk az előbb, már nem fogunk galériákba járni” – vélekedik a művész, aki szerint ez jó irány, hiszen a művészetet így majd bárki bárhol élvezheti. 

Elszabadult csendéletek

Hirst az idén februárban lépett be ténylegesen a kriptopiacra, mióta alkotásaiért Bitcoin vagy Ether kriptovalutát is elfogad. Az első kollekció, amit így értékesít, a cseresznyevirágzást ábrázoló, monumentális (a legnagyobb vászna 5×7 méteres), pszichedelikus festménysorozat, amit már a pandémia előtt elkezdett, de igazán a karantén alatt vált a szenvedélyévé. Hosszú idő után tért vissza a festővászonhoz, a lezárások alatt szinte minden napját a műtermében töltve. A korábbi botrány- és partihős művész ezt szarkasztikusan úgy kommentálta: „55 éves koromig tartott, hogy végre olyat csináljak, ami az anyukámnak is tetszik. Mikor még kitömött állatokkal dolgoztam, egyszer azt mondta nekem: annyi szörnyűség van a világban, kisfiam, miért nem festesz inkább virágokat?” 

Csakhogy ezek nem megnyugtató virágcsendéletek, agresszíven támadják az érzékeinket. „Ez is káosz, csak másképp” – fogalmazott Hirst. „Egyesítik a múltat, a jelent és a jövőt, mindent, amit gyűlölünk és szeretünk. Az egyik ember szerint a halált, a másik szerint az életet szimbolizálják. Az első képeknél még aprólékos munkára törekedtem, de mikor kezdett a kép túl kifinomulttá, mesterkéltté válni, rásóztam egy adag festéket. Aztán az egész elszabadult. El akartam mosni a határokat absztrakció és realizmus között, hogy távolról még fáknak tűnjenek, közelről pedig csak az eszelősen sok festék maradjon. Botokkal és ecsettel is festettem, mindennel, ami a kezem ügyébe akadt. Néha hátraléptem és csak locsoltam a vászonra a festéket, így a képek kétoldalassá váltak” – magyarázta a művész, akinek 107 cseresznyevirág-festményéből harmincat már ki is állított a párizsi Cartier Alapítvány. 

A pink sok lett volna

Bár debütálását a francia galériában tavaly júniusra tervezték, csak most nyílhatott meg a tárlat, miután Párizsban feloldották a pandémia miatti korlátozásokat. Erre az alkalomra festette kékre a haját, csak mert a pink túl sok lett volna a rózsaszín cseresznyevirágok mellé. „Amikor még ittam, drogoztam és buliztam, halhatatlannak éreztem magam. Azt gondoltam, semmi sem állíthat meg, aztán bumm, egyszerre fejbevágott, hogy én már rég nem itt tartok. De még mindig meg akarom változtatni a világot és folyamatosan újra kitalálni magam” – vallja Hirst, akit úgy tűnik, a legjobb értelemben utolért a kora. „Mikor elkezdtem virágokat festeni, attól féltem, mindenki hülyének néz majd, hogy mi a franc történt veled? De ahogy bejött a covid, éreztem, hogy ez a helyes, ezt kell tennem. Talán öregszem, talán már nem vagyok annyira menő, ki tudja? Nem izgat, most is csak az érdekel, mi lesz a következő projektem.”

Bálint Orsolya