„Nem lehet csendben maradni”

Interjú Péterfy Borival.

„Én nem »jó csajként« gondolok magamra a színpadon. Persze, nem baj, ha kívülről így látnak bizonyos emberek, de sokan vannak, akik meg nem így tekintenek rám. Van, aki kifut tőlem a világból” – mondja Péterfy Bori, akivel egyebek mellett a színházi és zenei élet újraindulásáról, az SZFE-ügyről, és a művészi szerepek keveredéséről beszélgettünk.

Ismét zajlanak a színházi próbák, és nemrég zenekarával, a Péterfy Bori & Love Banddel is újra koncertezett. Milyen érzés a színpadon állni ennyi idő után?

Fantasztikus. Június 12-én már volt az Operában, az Eiffel Műhelyházban egy premierem. Az úrhatnám polgárt játszottuk, Moliére csodálatos darabját, Tarnóczi Jakab rendezésében. Fókuszált összmunka eredménye ez az előadás, és nagyszerű volt a leállás után így visszatérni. Nagyon várjuk az októberre kitűzött előadásokat. Az Urbán András rendezésében készült, az Átriumban bemutatott, rendkívül formabontó Mefisztó-premier után nemsokára visszatérünk a Péterfy-Novák Éva regényéből készült, Apád előtt ne vetkőzz című, megrázó erejű duódrámával, amelyet Tasnádi István rendez. A felkavaró történet egy kislány és az őt abuzáló pedofil nagyapja kapcsolatáról szól, ezt a témát briliánsan boncolgatja. A zenekarral múlt hétvégén volt az első két koncertünk, Orfűn, aztán pedig a Kobuci-kertben léptünk fel, ami az egyik legbejáratottabb budapesti koncerthelyszínünk. Nagyon szeretjük, ahogy a közönségünk is. Itt már háromszor maradt el a koncert, mert folyamatosan tolódott az időpont a járvány miatt. Eufórikus volt. Mint a versenyló, aki egész életében azért küzdött, hogy versenyezzen, és egyszerre kiengedik a karámból.

Az új album, a Szikra a karanténhelyzetre is reflektál. Önt hogyan érintette az elmúlt időszak? 

Egy-két szám már korábban megszületett, de a karanténban volt idő az albumot igazán megcsinálni. Úgy látom, a legtöbb alkotó emberen kitört a vágy, hogy erre az egészre reflektáljon művészileg, mert csak így lehetett túlélni. Lelkileg megviselt, meg kellett vele küzdeni. Az előadóktól egy évig szinte mindent elvett az élet. Ráadásul még nagyobb lett a szorongás amiatt, hogy esetleg újra előfordulhat. Most éreztük meg, mit vesztettünk. Az ember persze próbál ilyenkor emelt fővel és mindenféle pótcselekvésekkel túlélni.

A világjárványon kívül egyéb szaftos témákat is szolgáltatott a közélet az elmúlt időben – például ott volt ősszel az SZFE-ügy, amellyel kapcsolatban sok más művészhez hasonlóan ön is felszólalt.  Fontosnak érzi a politikai és társadalmi állásfoglalást?

Nem minden ügyben szoktam megszólalni. Már évek óta mondjuk, hogy ennél nem lehet durvább, ennél már nem történhetnek abszurdabb dolgok. Nyilvánvaló a döbbenet. Nem lehet egyszerűen most már csendben maradni. Az SZFE-ügy mellett szinte minden színész kiállt – ez nem is volt kérdés számomra színészként.

Több zaklatási ügy is a felszínre került a közelmúltban. Önnek van ilyen irányú tapasztalata?

Sajnos a legtöbbünkkel történtek hasonló esetek. Szomorú, hogy létezik a hatalommal való visszaélésnek egy ilyen mértéktelen, akár szexuális abúzusban kiteljesedő formája. Mégis, a #MeToo Mozgalmat azért egy kétélű fegyvernek is tartom. Sokszor azt érzem, átesünk a ló túlsó oldalára. Főleg, ha a művészetről és színházról van szó. Ez a pálya speciális hozzáállást igényel. De ezt bonyolult, és nagyon kényes témának tartom.

A színházi és a zenei karrier keveredik az életében. Tegyük fel, hogy muszáj választani: elsősorban színésznőnek vagy énekesnőnek tartja magát?

Ezt egyáltalán nem tudom szétválasztani. Nagyon rossz lenne erről dönteni. Nyilván előbb-utóbb tényleg eljön az a bizonyos pont, ez elkerülhetetlen. Azért egy színésznő reménykedhet benne, hogy 90 éves korában a színpadon hal meg, míg ez a popszínpadról nehezebben mondható el. Onnan azért picit hamarabb le kell jönni.

Hogyan emlékszik vissza az indulásra, a Szkénés és Krétakörös időkre?

Fantasztikus élményeim voltak és csodálatosan szerencsés, hogy a Szkénében kezdődött a karrierem. Együtt tudtam indulni Pintér Bélával, Schilling Árpáddal, akik meghatározó alakjai az elmúlt évtizedek magyar színházi életének. Ez az egész egy csoda. Ahogy telnek az évek, egyre jobban felértékelem azokat a fantasztikus dolgokat, amikben részt vettem. A Krétakörben még olyan igazán ragyogó alkotókkal dolgozhattam, mint Zsótér Sándor, vagy Mundruczó Kornél. Most is szuper színházi felkéréseim vannak, szerencsére most is átélhetem ezt. Persze, sokkal kevesebb szerepet tudok vállalni, amióta van a zenekar.

Az interjúkban sokszor szóba kerül az erőteljes kisugárzása, sőt számtalanszor hivatkoznak úgy önre, mint „jó csaj”. Ezzel a szereppel mennyire tud azonosulni?

Nem a zene azon szegletében alkotok, ahol producerek és stylistok kitalálják, milyen legyen az előadó. Mi egy szervesen alkotó, teljesen őszintén önmagunkat képviselő zenekar vagyunk az első perctől kezdve. Soha semmilyen típusú tudatosság nem volt annak irányába, hogy a piacnak milyen zenét készítsünk, és én azt milyen ruhában énekeljem. Nyilván ezért nem leszünk soha stadionban koncertező lakossági zenekar, hanem inkább egy kuriózum, egy kisebb közeget vonzó különleges valami. Egy ilyen kicsi országban még ez is nagy dolog, hogy ezt el tudtuk érni. Én nem „jó csajként” gondolok magamra a színpadon. Persze, nem baj, ha kívülről így látnak bizonyos emberek, de sokan vannak, akik meg nem így tekintenek rám. Van, aki kifut tőlem a világból. Amikor nézek másokat, akkor se erre figyelek. Inkább azt nézem, hogy megvan-e a tehetség, az eredetiség és az energia. Amennyiben ez mind teljesül, onnantól kezdve nekem teljesen mindegy, hogy a 73 éves Iggy Popot nézem, egy húszéves feltörekvő fiatal fiút, vagy egy százhúsz kilós énekesnőt. Ha valaki szétszedi a színpadot, akkor máris szexi és fantasztikus. Teljesen mindegy, hány éves, hogyan néz ki. Nyilván van az a helyzet, amiben fontos a ruha, a „jó csajság”, de én nem azon a piacon mozgok. Nem is gyúrok erre. Energikus és igazi akarok lenni. 

Pelva Csenge / 168.hu