Talán legközelebb

Publicisztika.

Többször nekiugrottam ennek az írásnak, és sokszor ki is töröltem, mondván, kit érdekel, hogy egy hetero nő mit gondol a pedofilellenes törvény homofób módosításokkal teletűzdelt javaslatáról. Aztán rájöttem, a személyem nem számít, mert sokkal többről van itt szó. Arról, hogy milyen országot építünk. 

Vannak, akik megpróbálják velünk elhitetni, hogy a világ nagy és zord, máshol nincs hazád, csak itt, máshol nem értenek meg, csak itt, máshol elnyomnak, itt lehetsz büszke magyar. Nos, szeretnék az lenni, de kislány korom óta nem sikerült. Pedig jó dolog a nemzeti identitás és látom, láttam másokon, hogy ez is fontos része egy ember önazonosságának. 

Nálam ez elcsúszott, valahol messze-messze, még általánosban, amikor egy iskolatársam apukája azt mondta március 14-én, hogy a „jó magyar varrott kokárdával megy holnap iskolába, a csóró magyar csak maga hajtogat”. Természetesen az enyém csak hajtogatott volt, pedig mikor otthon felkészültem a külföldi iskola azon hetére és bepakoltam, meg sem fordult a fejemben, hogy vannak „jó” és „kevésbé jó” magyarok, azt gondoltam egyenlők vagyunk… Aztán kiderült, hogy nem. Én 12 évesen döntöttem: magyar vagyok és leszek, de belül, csendben, mert úgy tűnik, vannak nálam „magyarabbak”, vannak nálam „jobb magyarok”. Akkor elhatároztam, hogy soha többet nem tűzök sem kicsi, sem nagy kokárdát, belül élem meg a nemzeti ünnepeket és a magyar zászlót is csak akkor festem az arcomra, ha sportról van szó, ott talán elég leszek én is, bár idén azt hiszem ebben is elbuknék. A fütyülés nem erősségem…

Később elkezdtem figyelni, hogy mások szerint ki a magyar, milyennek kell lennie annak, aki „igazi” magyar. Rájöttem, hogy erről mást gondolok én, és mást gondolnak sokan mások, akik „hangosan” magyarok. Félreértés ne essék, büszke vagyok a nyelvünkre, a természeti csodáinkra, a költészetünkre, az irodalmunkra, a művészetünkre, de mindenekelőtt a családomra. Ők azok, akik megtanították nekem, hogy milyen „halkan” magyarnak, embernek lenni. 

Szeretném, ha az igazi hazafi, az igazi magyar nem cigányozna, nem lenne idegengyűlölő, nem köpné le a hajléktalant, nem verné a kutyáját, nem venné el a lehetőséget a gyerekektől, hogy igazi szerető családban nőjenek fel (akár egy meleg párral). Ha nem ütné be az asszonyt a kredencbe, nem tenne keresztbe a másiknak, nem fütyülné ki azt, aki úgy érzi, le szeretne térdelni egy jó ügyért, nem buzizna, nem migránsozna és nem mosná össze a homoszexualitást a pedofíliával. 

Szeretném, ha hangosan, emelt fővel mondhatnám egyre hangosabban, hogy magyar vagyok, de nem külföldön, hanem itthon! Itthon! Ha elfogadóak lennénk egymással. Miért érdekel téged, hogy ki kivel bújik ágyba, miért érdekel, hogy ki kinek a kezét fogja meg? Senki nem attól lett meleg, mert „népszerűsítették” neki a homoszexulitást… Nem attól, hogy látta filmekben, kérdezhetett az iskolapszichológustól vagy a felvilágosító órán. Ezek miatt „csak” hamarabb elfogadta önmagát. 

Emlékszem, az elsők között mondta el nekem az egyik régi jóbarátom, hogy meleg. Azt válaszoltam: „végre, örülök, hogy kimondtad”. Nézett rám kukán: „te tudtad?”. Mondtam neki, már rég sejtettem, de örülök, hogy már önmagának is be meri vallani. Én tizennyolc voltam, ő tizenhét. A nyakamba borult és vagy fél percig szorosan ölelt magához és azt mondta: „köszönöm, hogy elfogadsz”. Naiv dolognak tűnhet, hogy azt írom, nem értettem, hogy miért volt ilyen hálás. Értem és értettem akkor is, csak jó lett volna őszintén nem érteni, hogy „mi ebben a nagy szám? Persze, hogy elfogadlak!”. 

Azok pedig, akik támogatták a homoszexualitást a pedofíliával összemosó törvény megszavazását, csukják be a szemüket, képzeljenek el egy kisfiút vagy kislányt, aki keresi önmagát, de érzi, tudja, hogy más mint a többi. Nem meri megkérdezni erről a szüleit, nem látja a médiában, hogy vannak hozzá hasonlók, nem hallja az iskolában, hogy nincs vele semmi baj. Csak egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed önmagában, keresi a kiutat, hogy miképp lehetne „normális”, de ha megpróbálja, nem érzi magát jól a bőrében. Drogokhoz, alkoholhoz nyúl, de még csak tizenöt éves. Aztán képzeljék el, hogy ez a kisfiú vagy kislány a saját gyermekük vagy unokájuk. Ma őket fosztották meg attól, hogy szorongások és szégyen nélkül nőjenek fel, ha egyáltalán felnőnek… 

Ma csak és kizárólag arról kellett volna szólnia a parlamenti szavazásnak, hogy azok, akik gyerekeket bántalmaznak, akik, kislányok és kisfiúk gyermekkorát veszik el és teszik örökre tönkre, milyen büntetést érdemeljenek ezért.

Azok mellett a megerőszakolt, kizsákmányolt és tönkretett gyerekek mellett kellett volna állni, akik nem tehetnek a felnőttek mocskos fantáziájáról, de áldozatai lettek, akik nem tudják magukat megvédeni, akiket a törvényhozóknak kellene megóvni. Anélkül, hogy valaki másba rúgnak…

Nem ma lettem büszke magyar. Talán legközelebb…