Gonosznak szánták, divatdiktátor lett

Recenzió a Szörnyella című Disney-filmről.

A Szörnyella nem igazán indokolható mással, mint a filmstúdió pénzéhességével, az A-kategóriás sztárok mégis fogyasztható filmélményt tudtak belőle csinálni.

Hollywoodban az elmúlt évtizedben megsokasodott a remake-ek száma, amiben elévülhetetlen szerepe van a Disney azon tevékenységének, hogy a méltán klasszikussá vált egészestés animációs filmjeiket élőszereplős változatban gondolják újra. Habár maga az alapkoncepció nem ördögtől való, a stúdió sokszor úgy tett eleget a kihívásnak, hogy képkockáról képkockára ugyanazt a filmet adták el a közönségnek. Ez a trend tehát alapvetően nem arról szól, hogy kellő tisztelettel és a filmek jelentőségét fejben tartva modernizálják a cselekményt vagy a történet mondandóját, hanem a profitmaximalizálásról és a filmtechnológiai erőfitogtatásról.

Habár a filmek kolosszális, többszázmillió dolláros költségvetéssel forognak, a Disney-nek sikerült elérnie, hogy a nosztalgiára vágyókat újra a mozikba vonzza. Ennek eredménye, hogy a Mulan kivételével – ami a pandémia miatt alapból rossz helyzetből indult – minden film vissza tudta termelni a költségvetését, sőt a legtöbb esetben hatalmas profit társult ehhez. A sok baklövés mellett azért egy-két értékes darabot is kitermelt a cég, már amennyire ez egy alapvetően felesleges kezdeményezés esetében lehetséges. Jon Favreu például korrekt feldolgozást tett le az asztalra A dzsungel könyvéből, ahogyan a Barátom, Róbert Gida is méltó tisztelettel nyúlt az alapanyaghoz.

Elsikkadt témák

A Magyarországon június elején mozikba kerülő Szörnyella című, Craig Gillespie (Én, Tonya) által rendezett film új utat választott, ugyanis a 101 kiskutyából ismert, sokak gyerekkorát megkeserítő Szörnyella de Frászt mutatja be. Habár senki nem kérte ezt a remake-et, a végeredmény közel sem olyan tragikus, mint a Disney eddigi próbálkozásai, sőt, Emma Stone és Emma Thompson viaskodását kifejezetten üdítő nézni. Az indokolatlanul hosszúra nyújtott, több mint kétórás film azonban sokszor dúskál a klisékben, kiváltképpen az Estella múltját és motivációit bemutató prológusban. Néha kifejezetten izgalmas témákat is bedob a film, például ilyen Estella/Szörnyella személyiségzavara, vagy a divatvilág rabszolgaságot idéző munkamorálja. 

A gond csak az, hogy ezeket témákat már nem sikerült emberi fogyasztásra alkalmas módon kifejteni. A két prominens karakter harcát is csupán kissé hatásvadász videómontázsokkal mutatják be, tehát az igazán fontos pontokon a közhelyek diadalmaskodnak. A történet szerint, miután Estella kiskorában végignézte anyja Bárónő okozta halálát, utcagyerekként kezdett csellengeni. Később azonban egy kis trükközésnek köszönhetően felvételt nyer a Bárónő divatcégéhez, közös munkájuk során pedig eldönti, bosszút áll édesanyja haláláért, hogy diadalmaskodjon az üzletasszony cégbirodalma felett. 

A megérthető gonosz

Az Emma Stone által megformált bipoláris karakter személyiségváltozása nagyjából két részre bontja a filmet, azonban sajnos még a karakter sötét oldala sem képes előrukkolni olyan galádságokkal, amik által el tudnánk képzelni, hogy is válik az árva lányból egy dalmatabundából kabátot készítő eszeveszett divatmogul. Gonoszsága meg-megmutatkozik néha, de ez abszolút indokolt a film cselekménye szerint. A probléma tehát az, hogy egy karakter, akit megátalkodott gonosznak kellene tekintenünk, lényegében csak egy sértett, bosszúra vágyó személy, akivel valamilyen szinten a legtöbben azonosulni tudunk. Ellentétben a Bárónővel, akiből sokkal jobb Szörnyella lehetett volna, mint magából Szörnyellából. Ezt az ellentmondást azonban minden bizonnyal tisztázni fogja a már bejelentett folytatás.

Hiányzik az egyediség

A film alapvetően jóval sötétebb tónusú az átlag Disney-filmeknél, azonban azok a pletykák, melyek szerint a Szörnyella ebben a szegmensben a Jokerrel versenyezne, még viccnek is rosszak. Ahogy az megtörtént már számos, nagy stúdiófilmmel, a Szörnyella esetében is azt tapasztalni, hogy leginkább a mozi egyedivé fejlesztésében maradtak alul az alkotók. Zenei aláfestés tekintetében például a napjainkban is előszeretettel használt slágerek többsége elhangzik a több mint 130 perces játékidő során, ráadásul úgy, hogy azok dalszövege és hangulata sok esetben teljesen ellentétes az éppen aktuális történésekkel. Emellett a kameralassítások is teljesen indokolatlanok egy ilyen film esetében. A sok negatívum mellett azonban kár lenne eltagadni a jelmeztervezők kimagasló munkáját – a filmben látható, szinte jelentenként váltakozó kosztümök rengeteg nő álmát váltják valóra, így azon sem lennék meglepődve, ha a jövő évi Oscaron Jenny Beaven és Tom Davis is legalább a jelöltek között lenne a kategóriában. 

A film tehát, ha bele is fut a Disney összes megszokott közhelyébe és pontatlanságába, alapvetően jobb úton indult el, mint az animációs remake-ek nagyrésze. Viszont az, hogy a karakter animációs filmekben megismert személyiségét nem sikerült kibontakoztatni a filmben, hatalmas kihagyott ziccer.