A politika már ott van a szekrényekben is

A 20. század elején megalakultak Európa mára legismertebbé vált divatházai: Chanel, Boss, Dior, Balenciaga. Az alapítóik mind együttműködtek a nácikkal.

A Harmadik Birodalom vezetői a lehető legtöbb területet igyekeztek az irányításuk alá vonni. Még a divatban is diktálni akartak. A nácik már az 1933-as hatalomra jutásuk előtt meglátták a divatipar előnyeit, és ennek csak egy részét képezte a gazdasági haszon. Alkalmas terepnek találták arra, hogy ezen keresztül is manipuláljanak és befolyást gyakoroljanak. Mire hatalomra kerültek, az érvelésük teljesen kiforrt: azt hangoztatták, hogy csak az árják által tervezett és gyártott német ruházat elég jó az árja nők számára, ezért megteremtik nekik a „német divatot” – írta a Love to know portál.

Megszólítani a nőket

Első lépésként létrehozták az Adefát, és átszervezték a Deutsches Mode-Institutot, amelyek a Propaganda Minisztérium és számos más kormányzati ügynökség támogatásával „belevágtak a trendteremtésbe.”

A faji tisztogatások a divatipar területén is elkezdődtek: bojkottok, gazdasági szankciók, illegális felvásárlások, kényszerű felszámolások, valamint a szisztematikus kizárások és üldöztetések révén 1939-ig eltávolították a terület minden szegmenséből a zsidókat. Ezt követően pedig a II. világháború kitörése és az 1940-es franciaországi hadjárat után a francia divatipar Berlinbe vagy Bécsbe való áttelepítése volt napirenden.

Azt egyébként, hogy a „német divat” mit jelent, soha nem fogalmazták meg, de a megvalósítása a náci párt ideológiája mentén haladt: egy nemzeti összetartozás érzetét keltő, az egyediség minden formáját elutasító, uniformizált öltözetet, és a hagyományos német elemekhez visszanyúló trendet akartak teremteni.

A „német divat” leginkább a nőknek szólt. A náci ideológia, bár igyekezett határokat szabni a szebbik nemnek, mégis a rendszer olyan fontos részének tartották őket, akiket meg kell szólítani.

A nácik nemi ideológiája arra késztette a nőket, hogy térjenek vissza a feleség- és anyaszerephez. Az ideális gazdafeleségektől elvárták, hogy Németország gazdag kulturális örökségét tükrözve hagyományos népviseletet, például dirndlit hordjanak.

A nácik trendteremtési kísérletének első kátyúja az volt, hogy a legtöbben ekkorra már nem viselték a hagyományos ruházatot, még vidéken sem. A tanyasi nők a praktikum felé fordultak, a városiak pedig a magazinok szerint öltözködtek.

A másik sokat hangoztatott női eszménykép a fiatal, egyenruhás német nőé volt. Az uniformis demonstrálta a párt vonzerejét és a viselő elkötelezettségét a rezsim iránt. De divatosnak ez sem számított. Az egyenruha egyébként valamivel népszerűbb volt a nők körében, mint a hagyományos viselet. Később nagy fejfájást okozva a rezsimnek, mivel a háború előrehaladtával egyre jelentősebb volt a textilhiány a Harmadik Birodalomban, 1943-ra pedig drasztikussá vált. A rezsim már képtelen volt megfelelő ruházati felszerelést biztosítani a lakosságnak. A nácik az addig propagált női egyenruhákat sem tudták biztosítani. Már csak hovatartozást jelző karszalagot osztottak a párthű asszonyoknak és lányoknak, akik nyíltan panaszkodtak emiatt.

Agresszió és divat

Politikai pályája kezdetén, az 1920-as évek elején egyébként maga Adolf Hitler is megpróbálkozott a hagyományos viselettel, jelezve, egy a németekkel. A várt hatás viszont nemhogy elmaradt, az emberek egyenesen nevetségesnek találták a lederhosenben parádézó politikust. Hitler későbbi propagandaminisztere, Joseph Goebbels viszont mindent tudott a megjelenés erejéről – írta a ListVerse. Felismerte, hogy az öltözködés alkalmas arra, hogy félelmet keltsen másokban. Itt jött a képbe Hugo Boss cége. A Boss és Goebbels erős márkajelet adtak a náciknak: a történelemben még soha nem tapasztalt módon kapcsolódott össze a gonoszság, a katonai agresszió és a divat.
A Boss gyártotta az SA-roham­osztagosok barna ingjeit, továbbá a Hitlerjugend és a Gestapo egyenruháit. A háborús készülődés felerősödésével egyre több állami megrendelést kapott a divatház, és végül az SS és a Wehrmacht egyenruhái is innen kerültek ki – írta a Múlt-kor történelmi magazin. Coco Chanel a Harmadik Birodalom katonai elhárító és hírszerző szervezetének dolgozott, a francia Louis Vuitton pedig a szintén náci Vichy-rendszerrel állt szoros kapcsolatban.

A nácik felismerték a divatipar előnyeit, hasznot mégis a tervezők húztak a politikából: Boss óriási vagyonra tett szert az állami megrendelések miatt. Vuitton pedig szinte egyedüli kedvezményezettnek számított a francia divatiparban, versenytársait sorra elsöpörte a náci rendszer, ami a világháború után nem kis előnyt jelentett a számára.
Megemlítendő az is, hogy a divatipar területén a kollaboráns márkák gyakorlatilag zavartalanul folytathatták működésüket a rezsim bukását követően is.

Politika a pólókon

A II. világháború után aztán a tervezők is egyre gyakrabban és bátrabban nyúltak a politikához. Emlékezetes pillanat volt, mikor Katharine Hamnett brit tervező magával a Vasladyvel, Margaret Thatcher akkori brit miniszterelnökkel szállt szembe a pólójával. Hamnett egy „58% Don’t Want Pershing” feliratú felsőben jelent meg egy Downing Street-i fogadáson 1984-ben, ezzel kifejezve ellenszenvét Thatcher politikájával és a nukleáris rakétákkal szemben.
A divatipar politizálásának jelensége 2017-ben csúcsosodott ki. Olyannyira, hogy a Forbes magazin a politikát nevezte a „New York-i divathét legnagyobb trendjének”. És ehhez is csak Donald Trump és az elnökké választása kellett. Sok tervező elhatárolódott a 2016-ban megválasztott elnök nézeteitől, és ezt nyilvánosan meg is mutatták a kifutón.

Dao-Yi Chow és Maxwell Osborne tervezők a „Make America New York” szlogennel utaltak a város multikulturalizmusára és liberális hangulatára. Christian Siriano fekete pólóján pedig az állt: „Az emberek emberek.” A feminizmus témája is minden korábbinál jobban fókuszba került. Trump nőgyűlölő megszólalásai és Maria Grazia Chiuri „mindannyiunknak feministának kéne lennünk” feliratú pólói igazi trendhullámot indítottak.

Cserdi Dóra