Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Kiemelt hírek

Akiknek nem volt veszítenivalójuk

Avatar

Létrehozva:

Képünk illusztráció: az SZFE hallgatói az egyetemfoglalás utolsó napján. | Fotó: Merész Márton

Kritika a Partizán Hülye fiatalság című dokumentumfilmjéről.

Kisebb botrányt kavart március végén a hír, miszerint a Freeszfe Egyesület „betiltotta” a Partizán róluk készült dokumentumfilmjét – azaz a személyi jogok védelmére hivatkozva egyes szereplők nem járultak hozzá a nyilvánosságra hozatalhoz. Hatala Noémi alkotása azóta mégis elérhetővé vált, az egész estés anyagot megtekintve pedig érthetőnek tűnik, mi okozhatta a felek közötti konfliktust.

A Hülye fiatalság ugyanis a dokumentumfilm és a sajtómunka határán táncol. Vállaltan az egyetemfoglalás „egy” történeteként hivatkozik magára, nem törekszik az eseményeket alakító tényezők átfogó bemutatására, helyette a radikális mag, az úgynevezett „akció munkacsoport” tevékenységére koncentrál. Ugyanakkor egy ennyire aktuális és még folyamatban lévő ügy feldolgozása esetén problémás, hogy eltekint a szélesebb kontextus megteremtésétől, sőt a valóságosan lezajlott történésekhez képest kifejezetten torz kép alakulhat ki bennünk az egyetem polgárairól. A Partizánnak tisztában kellett lennie azzal, hogy a film elsősorban mint sajtóanyag, nem pedig mint műalkotás tart számot közérdeklődésre – ezt támasztja alá a nem kiemelt szereplők joglemondó nyilatkozatának hiánya feletti elsiklás, ami egy közszereplőkről készült riport készítésénél érthető volna, a bizalmi gesztuson alapuló dokumentumfilmezés esetében viszont megengedhetetlen. Márpedig a végeredmény elsősorban a cinema direct eszközeivel él.

 

Jó-e, hogy elkészült?

A kérdést két oldalról közelíteném meg. Egyfelől – és ezt talán a film szereplői tudják a legjobban – az alkotásnak önmagában is tétje van. Megugrani a mércét, megteremteni a mű saját igazságát, megtalálni a kifejezés módját: ezek művészi szempontok. Innen nézve a Hülye fiatalság egy közepesen jó dokumentumfilm, izgalmas karakterekkel, igaz pillanatokkal, de némileg szedett-vedett dramaturgiával és csapnivaló operatőri munkával. A rengeteg háttérbeszélgetés akár unalmasnak is tűnhetne, ha nem épp arra világítana rá, hogy a leghatározottabb kiállás mögött is rengeteg vívódás lapul, az ellenállás pedig nemcsak dinamikus akciókból, de szívós munkából és helyben toporgásból áll. Azok a bizonyos akciók viszont fájóan hiányoznak. A kulcspillanatokról készült, korábban a médiában megjelent felvételekhez képest nem tud semmilyen többletet nyújtani a film, olyan eseményekről pedig, ahol a hallgatók spontán, éles döntéshelyzetbe kerülnek, a Partizánnak nincs anyaga – leszámítva a Nemzeti Színház előtti performanszot. Nem is véletlen, hogy ez a film krízisjelenete, mert bár valójában akkora jelentőséggel nem bír, egyedül itt látjuk a szereplőket kimozdulni a komfortzónájukból.

A másik dilemma inkább etikai természetű. Jól teszi-e a Partizán, hogy a mindig profin és egységesen kommunikáló egyetemfoglalókat kiszolgáltatja azáltal, hogy bemutatja: valójában persze nem hordták éjjel-nappal az ikonikussá vált sárga maszkot zárt terekben sem; söröztek és annyit dohányoztak, hogy a néző kap füstmérgezést; élvezték a figyelmet; és igenis voltak, akik a tanárok álláspontjára vártak? Szerintem jól teszi, ha a (fő)szereplők hozzájárultak ehhez. Kár lett volna egy imázsfilmért. A hallgatók egyáltalán nem mind szimpatikusak, nárcisztikus ripacsokból nincs hiány – ahogy intelligens, érzékeny figurákból sem. Fontos igazságok és lózungok egyaránt elhangzanak, ahogy az természetes. Betekinthetünk a maszk mögé, és ez – függetlenül attól, milyen benyomás alakul ki viselőikről – egy fikarcnyit sem változtat azon, igazuk van-e vagy sem.

 

Csak a radikálisok

Jóval kellemetlenebb, hogy az ügyet egyáltalán nem, vagy csak felszínesen követő nézőben könnyen megfogalmazódhat a propagandasajtó által mantrázott gondolat, hogy az egyetemfoglalás csupán egy maroknyi lázadó ügye, aki felhergelte a többséget, és belekényszerítette őket az események sodrába. Ez nem igaz, hiába torzít ebbe az irányba a narratíva, amely mintha arra keresné a választ: hogyan pattan ki az a bizonyos szikra, hogyan lesz tíz főből harminc, majd egy egész egyetemnyi forradalmár? Holott az elejétől fogva sokan gondolkodtak a lehetséges forgatókönyveken, a kompromisszumra hajlóktól a kiiratkozás- és passziváltatás-pártiakig. 

Az akció munkacsoport egy volt több közül, és nem egyedül állt szemben egy rakás nihilistával, akiket fel kellett rázni, mint ahogy azt a dokumentumfilm sugallja, hanem hosszas, éjszakába nyúló fórumok árán jutott el oda a közösség, hogy az általuk preferált ellenállási formát válassza. Éppen ez, a mozgalom intellektuális természete hiányzik fájóan a filmből, amely legalább annyira fontos pontja az SZFE-ügynek, mint a megalkuvást nem tűrő következetesség. Azokat látjuk, akik az elejétől fogva úgy gondolták, hogy nincs veszítenivalójuk; az ő vívódásaikat és eufóriájukat, mikor mégis megtörténik, ami korábban lehetetlennek tűnt Magyarországon: a hatékony szembeszállás a hatalommal. De nem látunk bele a vitáikba – hiszen nekik egymással nincs, legfeljebb apróságokban – és nem értjük meg igazán az áldozatot, amit hoztak. Pedig a hitelességüket nem kis részben az alapozta meg, hogy készek voltak feláldozni a hallgatói pozíciójukat, amelyet óriási túljelentkezéssel szemben szereztek meg, és borzasztóan sok munka árán tartottak fenn eddig. Tulajdonképpen a konfliktus hiányzik egy konfliktusvállalásról szóló filmből.

Az sem segít, hogy az egyetemet einstandoló hatalomból vajmi keveset látunk. Hatala Noémi adottnak tekinti, hogy a hallgatóság a nagybetűs Gonosszal folytat küzdelmet – de ha a néző eddig nem szimpatizált a hallgatókkal, valószínűleg ezután sem fog, hiszen jóformán semmi nem derül ki abból, mi az ő problémájuk, azon túl, hogy olyasvalaki került az egyetem élére, akit nem kedvelnek valamiért. Nem szerencsés, hogy a film Vidnyánszky Attila személyét sejteti a probléma legfőbb forrásaként – igaz, amikor bevágják a televíziós nyilatkozatait, a mérhetetlen cinizmus és arrogancia hallatán egy pillanatra talán annak is ökölbe szorul a keze, akinek nincs határozott véleménye az ügyről.

Legnépszerűbb cikkeink