Katatón bálvány, légy fekete – elhunyt Dinnyés József

Egyetlenegyszer, gyerekként, egy úttörőtáborban találkoztam Dinnyés József daltulajdonossal.

A rendezvényt élménybeszámolónak nevezték, és egy híres vendég volt hivatott mesélni életéről a táborozóknak. A mai napig nem tudom, hogy került oda Dinnyés, de tény, hogy a párt, amely nem volt hajlandó kiadni egyetlen nagylemezét sem (1985-ben már igen, igaz, cenzúrázva), egyszerűen odaengedte egy csapat gyerek közé. Erre valamiért mindig jónak tartották, engedték koncertezni, csak ne kelljen bakelitbe vésni a mondandóját. És ott, azon az élménybeszámolónak nevezett valamin az a felnőtt férfi a gitárjával és a szájharmonikájával az élményei helyett magából hagyott ott egy szeletet az úttörőnyakkendős kölyköknek.

Nem tudom, a többieknek mit jelentett ez a találkozás, bennem megragadt egy pici morzsa abból a szeletből. Mindig jött utánam, nem engedett el, bár nem is vágytam a szabadulásra. Okom sem volt rá, mert segített, hogy bárhol szabad legyek. És ezer helyen ezerszer, tábortüzek mellett, katonaként őrségben, folyami hajók fedélzetén üvöltöttem az éjszakába a Hajnali éneket, a Hell István-verset, ami Dinnyés József zenéjének szárnyán kelt új életre, dallá, a mi dalunkká válva.

Most, amikor a száraz hírt olvastam, hogy „hétfőn, életének 73. évében elhunyt Dinnyés József zeneszerző, énekes-gitáros – közölte a hírt közösségi oldalán testvére, Dinnyés Ágnes”, emlékezhetnék a végül csak megjelent lemezeire, későn kapott kitüntetéseire, de inkább kitárom az ablakot, és harsogom megint a sötétségbe, hátha egyszer visszakiáltja még: „katatón bálvány, légy fekete, hiszen elkártyáztam a szívem!”.