Óda a blues-hoz és a Fekete Párduchoz

Kritika a Ma Rainey’s Black Bottom című filmről.

A Ma Rainey’s Black Bottom egy olyan film, amiben semmi nem történik azon kívül, hogy zenészek és kiadók beszélgetnek, mégis tökéletes korrajzot mutat be.

Első látásra, a Netflix kínálatát végigpörgetve nem valószínű, hogy bárkinek is szemet szúrna a Ma Rainey’s Black Bottom című film, ami egy zenekar 1927-es stúdiópróbáját mutatja be, amint a blues-zenészek között kisebb-nagyobb ellentétek bontakoznak ki. A film azonban sokkal több érdeklődőre tett szert, miután főszereplője, Chadwick Boseman – akit a legtöbben a Marvel-filmek Fekete Párducaként ismerhetnek – augusztus 28-án tragikus hirtelenséggel, mindössze 43 évesen elhunyt vastagbélrákban. Halála az egész szakmát megrázta, és ugyan két filmje közül a Spike Lee által rendezett és írt Az 5 bajtárs című háborús drámát még láthatta, igazi sztárszerepének bemutatóját már nem érhette meg.

Boseman ugyanis a Ma Rainey’s Black Bottomban minden eddigi alakítását felülmúlta. És hogy ezt nem csupán kegyeleti okokból gondolja így a szakma, azt az is bizonyítja, hogy egy rendkívül erős mezőnyben, ahol Anthony Hopkins és Gary Oldman neve is szerepel, posztumusz megkapta a Golden Globe-díjat. 

A Netflix saját gyártású filmjében egy eltökélt kürtöst játszik, aki Ma Raineyvel, a „Blues anyjával” és zenésztársaival éppen a jómódú fehér férfiak – jelen film esetében fontos ennek hangsúlyozása – vezette stúdióban veszi fel új albumát. Azonban amikor új ötleteket mutat be, mind az énekes, mind pedig a zenészek összetűzésbe keverednek vele. 

Lényegét tekintve egy kamaradráma szemtanúi vagyunk ellenállhatatlan blues-zenével, amihez nem utolsó sorban hihetetlen alakítások is párosulnak. Chadwick Boseman megkérdőjelezhetetlenül élete alakítását nyújtotta, ami után szomorú belegondolni, mekkora tehetséggel lettünk szegényebbek. Mellette azonban az Oscar-díjas Viola Davis is mindent megtett, hogy minőségi filmélménnyel gazdagodjunk. 

Az első felében a film dialógusok mentén ismerteti meg velünk a főbb szereplőket, és amikor ezt már sikerült elérnie, a rendező taktikát vált, és a fontosabb karakterek elkezdenek a múltbéli traumáikról beszélni. Különösen a Boseman által alakított Leeve, akiről kiderül, hogy generációjának sokadik tagjaként kénytelen elviselni a fehérek általi kihasználást és elnyomást, amiért szülei életükkel fizettek. Ezekre legtöbbször nem keserűen emlékszik vissza, kemény munkára, kreativitásra sarkallja a zenében és életében is. Ám az élet nem mindig igazságos, és most sem lesz az – reménytelenségében pedig a legkisebb negatív impulzus is képes a főszereplőt a radikalizmus felé fordítani.

A film célja nem a sebek nyalogatása, vagy hogy egy sokadik bőrt is lehúzzon a rabszolgatartás és az elnyomás morális következményeiről. A Ma Rainey’s Black Bottom két dolgot akar bemutatni: hogy a zenének köszönhetően számos, alsó társadalmi rétegből érkező személy tud nagy karriert befutni kemény munka árán, valamint, hogy az ennek következtében megjelenő hírnevet igenis ki kellett használni egy feketének ahhoz, hogy akkoriban emberként kezeljék.