A fájdalomtól a művészetig

„Zacis vagyok”, a „közmunkaprogram vár rám”, „gyerekként anyává válni” és az „otthon folyamatos hiánya” – mit kezdhet a fájdalmaival egy gyermekotthonban élő fiatal? A Fővárosi Esze Tamás Gyermekotthon lakói úgy döntöttek, rappelnek róla.

 „Először azt kellett az értésükre adnunk, hogy mi csak miattuk vagyunk ott” – mondta egyöntetűen a „NESZETAMÁS” című videóklip stábja. A klip és a hozzá megírt szöveg az Esze Tamás Gyermekotthonban élő fiatalok sorsát és élményeit dolgozza fel. A munkálatokban részt vett az Életrevaló Egyesület és az Északi Támpont Egyesület Önismereti Filmes Műhelye is. Ők beszéltek a munka hátteréről a Pesti Hírlapnak. 

„Ezek a gyerekek halmozottan hátrányos helyzetűek. Az élet arra kényszerítette őket, hogy hamar felnőjenek. A projekttel nem az cél, hogy a fiatalok szerepet kapjanak egy filmben, hanem hogy

érezzék, odafigyel rájuk a világ, önmaguk lehetnek, megbízhatnak másokban és magukban is”

– mondta Hajdú Fanny, aki Heit Zsófia és Papp Krisztina mellett a projekt drámapedagógiával foglalkozó „CSÁÓ” csapatának egyik tagja.

A szakemberek elmondták, a program soklépcsős: a klipforgatást drámapedagógiai órák, beszélgetések, és a közös zeneszöveg megírása előzte meg. „Olykor nyitottak felénk a fiatalok, de mielőtt felvettük volna a hanganyagot a kliphez, még nem nyíltak meg teljesen. Őszintén, amikor a hangfelvételre mentünk, én még abban sem voltam biztos, hogy eljönnek. Végül nemcsak, hogy mind ott voltak, hanem olyan ruhát is viseltek, hogy látszott, készültek, fontos nekik a munka. Én itt kezdtem azt érezni, hogy ebből valami igazán jó fog kisülni. Felvettük a hanganyagot, és még a nyers felvételt is elkérték maguknak. Már csak a klipforgatás volt hátra – az otthonban vettünk fel még aznap. Külön mentünk a helyszínre, és bizony kellemes meglepetés várt minket. Zengett a számtól az otthon, és egy hatalmas szeretethullám árasztott el mindenkit. Itt tört meg a jég” – mondta Tóth Bálint, az Északi Támpont elnöke, gyártásvezető, producer, aki kiemelte, hogy a klip Chilton Flóra rendező segítsége nélkül nem készülhetett volna el.

„A filmes csapat szabad kezet kapott a szakmai részben. Ők döntöttek arról, hogy a kisfilm milyen formában valósuljon meg” – mondta Preszl Éva, az Életrevaló Egyesület egyik vezetője, aki hozzátette, nem véletlen, hogy végül egy rap-klipet készítettek. „Azt tapasztaltuk, hogy ezt a korosztályt egyrészt ez a stílus fogja meg leginkább, másrészt ebben a formában szókimondóbbak, őszintébbek lehetnek a fiatalok. Ez feltétele annak, hogy célt érjünk” – mondta. 

Az anyagi forrásokat az Életrevaló Egyesület gyűjtötte össze a projekthez, amit az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) támogatott. Preszl Éva szintén úgy látja, hogy a hanganyag felvétele hozott valami áttörést a munkában. „Attól kezdve az állam leesett tőlük. Nagyon odatették magukat a stúdióban és a forgatási napokon is. Kitartóan vártak, hogy felvehessük a jeleneteket, és közben végig csak a saját zenéjük szólt. Azt hiszem, érezték, tudatosult bennük, hogy milyen fantasztikus számot hoztak össze, és elkezdték egymást és önmagukat is értékelni” – mondta.

A projekt munkatársai szerint ehhez az eredményhez nagyban hozzájárult Horváth Kristóf, Színész Bob, országos slammer bajnok személye is. „Amellett, hogy profi színész, a csapatából nagyon sokan abból a világból jöttek, ahonnan ezek a gyerekek is. Ezt a srácok azonnal leveszik. Nincs az a középosztálybeli szociológus, pszichológus, aki a sorstársi közösséggel azonos hatást tud kiváltani. Érezték, nem arról van szó, hogy a középosztálybeli nem cigány eljött »segíteni«. A projekt egyértelművé tette nekik, hogy a romák és nem romák egy közösséget képeznek. Ráadásul mintát, remény kaptak, hogy igenis van út felfelé” – mondta Tóth Bálint.

Horváth Kristóf a Pesti Hírlapnak elmondta, hogy a közös alkotói tevékenységgel magukhoz és egymáshoz is közelebb kerülhettek a gyerekek.

„A zene, a szöveg, a klip ezeké fiataloké. Ők dobálták be az ötleteket. Nekem csak az volt a dolgom, hogy folyamatosan kérdezzek tőlük. Volt egy adott versforma, ennyihez voltunk kötve. A formáhozkötöttség pedig másodrendűvé tette, mit mondanak, ezért könnyebb volt kimondaniuk a tapasztalataikat, fájdalmaikat. A munka során persze sokszor éreztük magunkat fáradtnak, volt, hogy elvesztettük a lendületünket és az akaraterőnket. Viszont úrrá lettünk rajta, és visszatekinteni az egész folyamatra, azt tapasztalni, hogy ezek a fiatalok bejártak az órákra és fejlődtek, nagyon felemelő érzés. Összességében azt hiszem, a világukhoz való viszonyukon sikerült egy kicsit változtatni. Megtanulták, hogy ők sem annyira tüskések, ez a világ pedig nem is olyan veszélyes hely” – mondta.