Az irónia vége

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének elkeresztelt politikai szisztéma sajátos berendezkedés, amelynek számos tényezőjét minden jel szerint külföldi példák ihlették, míg más összetevőinek kifejezetten magyar bukéja van. Ahhoz ugyanakkor eleddig nem fért kétség, hogy a rendszer Magyarországon stabil, magabiztos, többé-kevésbé támogatott, és vannak tartalékai.

Most azonban – fennállásának felhőtlen és nyugodt első évtizede után – fertőzés került az organizmusba, működését valódi problémák kezdték feszíteni. A koronavírus agresszív molekulái felszínre hozták a vezetés irdatlan gyengeségeit. A járványkezelés elkésett volta, elhibázott megvalósítása, kontár menedzselése megmutatta a felelősségteljes, szakértő és hatékony kormányzás hiányát, e hiánynak számos jelét, jelenségét.

A közvélemény egy része a tapasztalatok szerint egyelőre nem is nagyon érti, hogyan lehetséges az, hogy ennyire magára hagyták. Még nem tudatosult magától értetődően, hogy az ország vezetését nem az ország sorsa, hanem a saját hatalma érdekli, de az Európai Unió következő költségvetésének és segélycsomagjának magyar elutasítása – a belengetett vétó – aligha ad lehetőséget más következtetés levonására. A kormánynak – a magyar érdekekkel fordulván szembe – a népharagot még nem kell felfognia, de jól teszi, ha a harag előszelét már érzékeli, és kihátrál a nemzetellenes vétóból.

Ezt, vagyis az egyetlen helyes döntést annak tudatában kell meghoznia, hogy a kétezer-húszas év utolsó hónapja őrült ügyekkel vette kezdetét. A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának bűnös írása és a Fidesz-alapító európai parlamenti képviselő morális bűne nyomán valamennyire meginogtak a rendszer pillérei.

A vírus elvitte a vezetői kompetenciába vetett közhitet, a szánalmasan ostoba cikk a vezetés bölcsességébe vetett közbizalmat, a brüsszeli ereszcsatornán való menekülés pedig megrengette a hatalom erkölcsi alapzatát körülölelő társadalmi vakreményt. Mivel azonban tudvalevő, hogy a most nyilvánvalóan kimagasodó problémahalmaz csupán a jéghegy csúcsa, várható, hogy a robosztus jelenség egyre nagyobbnak fog látszani, amint a közvélemény mind többet és többet észlel majd belőle, ahogyan közeledünk felé.

Ilyen körülmények között a publicisztika elhalkul, a műfaj sajátosságai elenyésznek, és az elemzői szem a távoli szárazföld fürkészése helyett a mentőcsónakokra szegeződik, és csak azt figyeli, ki fogja először elhagyni a hajót. Nincs már helye az iróniának, a könnyed bekezdésrovásnak, mert a történelem szele immár a kapitányi állást ringatja.

A katasztrófa még elkerülhető, de ahhoz a kormány azonnali elrántására van szükség. Gyors, sürgős és hatékony cselekvés szükséges most, valóságos, és nem látszatvezetés. Tíz év után végre el kell kezdeni a kormányzást magát.

Ha ez megtörténik, akkor lesz igazán sajátos a politikai rendszer Magyarországon. Megmutatkozik majd egy olyan tulajdonsága, amely a szisztéma külföldi mintáiban mindig is megvolt: a propagandán, indoktrináción túlmutató valóságos szakmapolitikai államvezetés, amelyet a rendszer magyar meghonosítói – mint lényegtelent – kihagytak a rezsim hazai változatából.

Megtehették. Hatalmuk stabil volt, magabiztos és viszonylag népszerű. De mindig is tudni lehetett, hogy e helyzet nem fog örökké tartani. Hiszen semmi sem örök, csak a lélek.

Ezért az életek megmentése az elsődleges feladat, válságban pedig az egyetlen feladat. Történelmi nagyidőket élünk, a magyar állam – nem először megtapasztalt – általános krízisét szenvedjük meg. A válságkezelés bizonyosan hosszú lesz, de nem számolhatjuk szorgosan a napjait, mert – hiszen éppen ez a baj – még el sem kezdődött.

Egyelőre – sajnos – befele megyünk a krízisbe. A mélység még csak most tárul fel.

Szentpéteri Nagy Richard

a Méltányosság Politikaelemző Központ főmunkatársa