Beer Miklós: „A véleményünket nem kényszeríthetjük a társadalomra”

Érdekes lélektani jelenségnek vagyunk a tanúi. A járvány első hulláma mindenkit megdöbben-tett, gyors intézkedések is születtek, és az embereken egyfajta aggodalom tükröződött. Mindenki igyekezett maszkot beszerezni. Néhol a felvásárlási láz is megjelent. Sokan életmódváltásra is tettek ígéretet. A második hullám már nem volt annyira váratlan. Bár az adatok szerint sokkal súlyosabb a helyzet, mint az első időszakban, mintha most nem vennék annyira tragikusan az emberek. Az is kétségtelen, hogy az egészségügy fel-készültebb, mint tavasszal. Vannak maszkok, vannak lélegeztetőgépek, kialakult egy gyakorlat. Mintha hozzászoktunk volna a járványhoz. Templomainkat nem zártuk be, de megszoktuk az online miseközvetítést. Azt tapasztalom, hogy az emberek fegyelmezettek. Semmiképpen nem érzékelek pánikhangulatot. Akik megkeresnek, inkább a meg-szokott problémáik miatt jönnek, és nem a járvány miatti aggodalom hozza őket. Az is kétségtelen: mintha a nagy fogadkozások is elmaradnának.

Egyre többször fordul meg az a kérdés a fejemben, hogy vajon én mikor következem? Egyre több ismerős, rokon, barát, közeli munkatárs megbetegedéséről vagy haláláról kapunk értesítést. Bármennyire is betartom a járványügyi szabályokat, nem tudhatom, hogy hol és mikor fertőződöm meg. Lelkileg próbálok erre felkészülni, de nincs bennem félelem. Az biztos, hogy mostanában jobban értem Jézus szavait: „Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát” (Máté 25,13). Vagy Pál apostol felhívását: „…amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel” (Galata levél 6,10).

A pedofilbotrány sajnos nagyon felkorbácsolta a közhangulatot a katolikus egyház körül. Úgy látom, hogy a korábbi pápák nem tájékozódtak eléggé, pontosabban nem tájékoztatták őket lelkiismeretesen, így nem ismerték fel időben a helyzet súlyát. Ferenc pápa kaphatott először hiteles információt, és ennek nyomán végre kellő határozottsággal lépett fel. Nagyon fontosnak tartom, hogy a pápai titoktartás hagyományát-gyakorlatát feloldotta, és becsületesen a nagy nyilvánosság elé tárta a vizsgálati jegyzőkönyvet. Mindenképpen egy nagyon fájdalmas és szégyenletes történet. Úgy látszik, ez kellett ahhoz, hogy Ferenc pápa a „zéró tolerancia” elvét is megfogalmazza. Természetesen ez az ügy az egész katolikus egyház számára nagy tanulság. Idehaza is sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a papságra készülők pszichológiai vizsgálatát illetően.

A Ferenc pápáról bemutatott legújabb filmben (Francesco) a pápa az egyneműek kapcsolatára utalva kifejezte azt a kérését, hogy ők is kapjanak valamiféle jogi védelmet a társadalomtól. A pápától megszokott empatikus gondolkodásnak megfelelően, a különféle szexuális identitásproblémával rendelkező emberek kirekesztése, megalázása ellen szólt. Akár a társadalom nagyobb „családjáról” van szó, akár az egyház „családjáról”,

Ugyanakkor az ő párkapcsolatukat meg kell különböztetnünk a házasság és a család eszmei és jogi fogalmától. Ebből következik, hogy az ő esetükben az egyház felfogása szerint – és főképpen a gyermekek védelme miatt – az örökbefogadást nem tudjuk támogatni. Az állami törvényekre nem akarunk nyomást gyakorolni, de a véleményünket meg kell fogalmaznunk.

Katolikusként bármennyire is szimpatikusnak tartunk egy állami törvényt, nem lenne szabad beleszólni a polgári rendtartásba. Nem szabad címkézni a társadalmat. Lengyelország sem nevezhető keresztény országnak, bár-mennyire is szeretnénk. A vallásszabadság eszméje megköveteli az egyház és az állam szétválasztását. Az más dolog, hogy szeretünk szabadon élni keresztényként, a saját hitünk szerint képviselni erkölcsi elveket, de ugyanúgy tiszteletben kell tartanunk mások meggyőződését is. Az lenne elfogadhatatlan, ha kötelező lenne az abortusz, ahogy sajnos a történelemben már erre is volt példa. Az előbbi témához hasonlóan, hívő emberként az abortuszt sem fogadhatjuk el semmiféle esetben. Ezt a véleményünket megfogalmazhatjuk, meg is kell fogalmaznunk, de ezt nem kényszeríthetjük rá a társadalom egészére.

Dercsényi Dávid