Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Kiemelt hírek

Száz év, mon Dieu!

Svébis Bence

Létrehozva:

David Suchet Poirot szerepében - Forrás Galaxy4

Az 1910-es években egy angol gyógyszerész – állítólag fogadásból – megírt egy detektívtörténetet. A nyomozó egy alacsony, piperkőc, bajszos belga, az ügy pedig egy klasszikus bezárt szoba rejtély, ami jócskán megmozgatja a kis szürke sejteket. Valószínűleg már sokan kitalálták, hogy Agatha Christie első regényéről, A titokzatos stylesi esetről van szó, melyben első ízben nyomozhatunk együtt Hercule Poirot-val, és amely épp száz éve jelent meg először.

A krimiirodalom egyik legnépszerűbb detektívje úgy pattant ki az írónő fejéből, mint Pallasz Athéné Zeuszéból: teljes vértezetben. A nyugalmazott belga rendőrnyomozó szinte tökéletesen ki lett dolgozva, ami valószínűleg nagyban hozzájárult a népszerűségéhez, hiszen egy jó krimiben kulcsfontosságú, hogy legyen egy emlékezetes detektív. Ugyanakkor A titokzatos stylesi eset bármennyire eredetinek hat, ez inkább a későbbi Poirot-történetek felől nézve igaz. Ebben a regényben még erősen kapaszkodik a karakterépítés egy másik klasszikusba, nevezetesen Conan Doyle detektívjébe. Ennek Agatha Christie is tudatában volt, miként az Életem című önéletrajzi könyvében írja: „Akkoriban észre sem vettem, hogy nemcsak a detektívtörténetekkel vagyok összeláncolva, hanem Hercule Poirot-val és az ő Watsonjával, Hastings kapitánnyal is. Nagyon szerettem ezt a Hastings kapitányt, aki kicsit sablonos figura volt Poirot mellett, de hát nekem akkor ilyen elképzeléseim voltak egy detektívpárosról. Még a Sherlock Holmes-i hagyományokat is követtem a kissé különc detektív-segítőtárssal, egy Lestrade-típusú Scotland Yard-detektívvel: Japp felügyelővel.” De mint mondják, innen szép nyerni, és az írónő sztoriról sztorira vetkőzte le a nagy előd árnyékát.

Red herringek a könyvkiadásban

A krimikben „red herringnek” nevezik azokat a nyomokat, melyek tévútra viszik a detektívet. Az első Poirot-történet kiadása körül is akadt pár tévút, hiszen csak négy évvel a megírása után jelent meg nyomtatásban. A legenda szerint Agatha Christie azért vágott bele a krimiírásba, mert nővére nem hitte el, hogy képes megírni egy detektívtörténetet. És milyen jól tette Madge Miller, hogy ráébresztette Christie-t, hogy képes rá. Ám, akármennyire ismerjük és elismerjük az írónő munkásságát, annak idején nem indult egyszerűen a dolog. Hat kiadó is visszadobta a kéziratot, míg végül a The Bodley Head másfél évnyi gondolkodás után úgy döntött, megjelenteti. A regényt pozitívan fogadták, ám az írónő számára nem is az irodalmi, hanem a gyógyszerészi körökből érkező dicséret jelentette legtöbbet: „Kaptam néhány elismerő kritikát is A titokzatos stylesi esetről, de a legjobban annak a méltatásnak örültem, amely a gyógyszerészek lapjában, a The Pharmaceutical Journalban jelent meg. Ebben elismerően szóltak arról, hogy »a detektívtörténetben hozzáértő módon bánnak a mérgekkel, és nem írnak képtelenségeket a kimutathatatlan anyagokról, ahogy az más művekben oly gyakran előfordul«. És azt is írták, hogy »Miss Agatha Christie érti a szakmát.«” – emeli ki az Életemben.

Noha A titokzatos stylesi esetben már szinte minden jelen van, ami Agatha Christie későbbi krimijeit jellemzi – kezdve a már említett különc detektívtől, a rafinált rejtélyen át egészen addig a gesztusig, hogy egy nagy család titkokkal terhelt, bonyolult viszonyát ábrázolja –, egy valami azonban mégis hiányzott az eredeti kéziratból: a mára már klasszikussá érett zárójelenet, amelyben Poirot összehívja a gyanúsítottakat és felfedi előttük a rejtély megoldását. Az utolsó fejezet eredetileg egy szimpla tárgyalótermi jelenet volt, melyet a kiadó kérésére írt át.

Eljátszani egy gyilkosságot

Ezek a „Poirot mindent megmagyaráz” típusú zárójelenetek ráadásul nagyon jól mutatnak a filmfeldolgozásokban. David Suchet egy egész életművet épített arra, hogy szinte az összes Poirot-történetet megfilmesítse. A sorozatból 1989 és 2013 között összesen 13 évad készült, változó hosszúságú epizódokkal, melyek mennyisége is változik a különböző évadokban. Érdekes azonban, hogy bár a záróepizód az utolsó Poirot-történet, a Függöny, A titokzatos stylesi eset csak a második évad záróepizódjaként készült el, ráadásul kicsit csúszott is a premier, mivel Agatha Christie születésének századik évfordulójához igazították. Hogy ebben a történetben még mennyire más Poirot karaktere, arra Suchet egyik visszaemlékezése kiválóan rávilágít: „Végtelen sajnálatomra ez egy olyan alkalom, amikor teljesen ziláltan kellett megjelenítenem azt az embert, aki oly közel került hozzám. A filmben fésületlenül jelenek meg a nyitott ablakban… Nos, az a Poirot, akit én ismerek és szeretek, soha, de soha nem tett volna ilyet. Ő egészen biztosan megfésülködött volna, mit sem törődve azzal, milyen sürgetően kopogtat valaki az ajtón. De azon a napon, nagy sajnálatomra, kócosan nyitottam ki az ablakot. És valahányszor látom ezt a jelenetet, mindig úgy érzem, hogy cserbenhagytam a kis embert” – írja a színész a Poirot és én című könyvében.

Az pedig Agatha Christie zsenijét dicséri, hogy az utolsó Poirot-történet helyszínéül ugyanazt a kastélyt választotta, ahol A titokzatos stylesi eset is játszódik, csak ekkor már panzióként üzemel. A Függöny szintén egy rafinált krimi, melynek megoldása már a síron túlról érkezik: „Nem vadászunk többé, barátom. Itt vadásztunk először – és utoljára.” – írja Poirot Hastingsnek.

(Cikkünk eredetileg a Pesti Hírlap nyomtatott, hétvégi kiadásában jelent meg.)

Legnépszerűbb cikkeink