„Az Agatha Christie-kultusz néha csak díszlet”

Az első Poirot-történet megjelenésének 100. évfordulója kapcsán Cserháti Éva krimiírót, Mészöly Ágnes írót, és Babiczky Tibor költőt, szerkesztőt kérdeztük a személyes Agatha Christie-élményeikről.

Milyen volt az első találkozása Agatha Christie műveivel?
CS. É.: Gyerekkoromban állt a nappaliban egy hatalmas, üvegajtós könyvszekrény, amelynek legalsó polcán volt néhány sárga borítós krimi az Albatrosz-sorozatból. Az a könyvszekrény határozta meg az olvasmányaim nagy részét tizennégy éves koromig. A krimik nem véletlenül laktak az alsó polcon. Anyám nem volt krimiolvasó, és ha jól emlékszem, sokáig én sem tudtam, hogy mi a különbség a sárga borítós sorozat és a többi kötet között. Az biztos, hogy már középiskola előtt kezembe kerültek a könyvek. Élesen emlékszem A kristálytükör meghasadt borítójára, mert annyira félelmetesnek találtam a kéken világító szemeket. De a nagy kedvencem a Mrs. McGinty halott című regény lett. Nagyon vonzott a békés dél-angliai falu leírása. A gimnáziumi magyar tanárom is krimirajongó volt, ezért folytattam az Agatha Christie-k olvasását. Egyetemi éveim alatt azonban ezt a rajongásomat nagyon szégyelltem, ahogy azt is, hogy kimondottan szerettem női írókat olvasni. Agatha Christie pedig nem csak krimit írt, de nő is volt, ezért az akkor elsajátított értékrendem szerint, nem kaphatott helyet a polcomon.
M. Á.: Életem első krimiolvasó korszakára esett – ez rögtön a Rejtő-féle kalandregények után következett, azt hiszem, általános iskola harmadik vagy negyedik osztályában, de mindenképp az alsó tagozatra, mert arra biztosan emlékszem, milyen dühös volt rám szegény Zsóka néni, amikor észrevette, hogy mit művelek – olvasás órán. Talán az egyik első intőmet is ennek kapcsán kaptam, „Olvasás órán regényt olvasott” szöveggel. Visszatekintve nem is értem, mennyit érthettem a Christie-re jellemző bonyolult cselekményekből vagy a társadalomrajzból, de azt tudom, hogy tökéletesen beszippantottak a könyvek, és teljesen elvarázsolt a kora huszadik századi angol életforma.
B. T.: Talán tízéves lehettem, és egy barátoméknál nyaraltam Balatonakarattyán. A képzeletünk áradásának időszaka volt ez, a kert, a padlás mind varázslatot rejtett. Ebben a nyaralóban akadt a kezembe Az ABC-gyilkosságok. Már a címe is hihetetlenül izgalmasnak tűnt.

Melyik Agatha Christie-mű volt az ön számára a legemlékezetesebb?
CS. É.: A Miért nem szóltak Evansnak? és Az Ackroyd-gyilkosság nagyon nagy hatást tett rám. Az előbbi a kezdő kép miatt, amelyben a haldokló felteszi a címbeli kérdést. Ezt azóta is bravúrosnak tartom. A másik a történet végkifejlete miatt.
M. Á.: A legnagyobb kedvencem A kristálytükör meghasadt, és azt hiszem, nem Miss Marple zseniális nyomozása miatt szeretem – mert egyébként a Poirot-regényeket, az ő karakterét jobban kedvelem –, hanem a benne ábrázolt speciálisan női tragédia miatt.
B. T.: Ahogy a Maigret-regények közül az egyik kedvencem a Maigret első nyomozása (igaz, időrendben nem ezt írta elsőként Simenon), úgy a Poirot-történetek közül az utolsó, a Függöny. Úgy érzem, drámaiság és súly tekintetében Agatha Christie a végére érkezett meg oda, ahonnan Georges Simenon elindult.

Hogyan hatottak az ön műveire Agatha Christie írásai?
CS. É.: Tavaly lehetőségem volt részt venni a legnagyobb brit krimifesztiválon, amelyet minden évben megrendeznek Harrogate-ben, az Old Swan Szállóban. Itt találták meg Christie-t 1926-ban, tizenegy nappal az eltűnése után. Ezen az ikonikus helyen gyűlnek össze a krimiírók, és rengeteg a meghívott szerző. Ott egyrészt éreztem azt a folytonosságot, amit ennek a rendkívüli szerzőnek az életműve jelent a brit krimiírók számára, másrészt azt, hogy az egész Agatha Christie-kultusz néha csak díszlet, amelynek segítségével meg lehet szólítani a krimiolvasókat. Engem annak a műfaji hagyománynak a megújítása érdekel, amelyet Agatha Christie nevével kötünk össze. Milyen a 21. századi zárt szoba rejtélye, vagy lehet-e ma vonatos gyilkosságot írni magyarul magyar kontextusban? Ez utóbbival most próbálkozom.
M. Á.: Szerintem mindenkire, aki krimiírásra vetemedik, nyomasztóan hatnak ezek a remekművek. És persze az ember önkéntelenül is utánozni szeretné valamilyen szinten – akár a hibátlan logikát nézzük, akár a tömör, nem terjengős, de nagyon pontos karakterábrázolásokat.

(Cikkünk eredetileg a Pesti Hírlap nyomtatott, hétvégi kiadásában jelent meg.)