Kalapos Éva Veronika: Razzia

A Pesti Hírlap hétvégi kiadásából adjuk közre Kalapos Éva Veronika tárcáját.

A képek csak gyűltek. Nem tehetett róla, tényleg abba akarta hagyni, de ha elgyengülve mégis megnyitotta a vonatkozó weboldalakat, újabb és újabb szívfájdítóan erotikus fotók ugrottak a szeme elé, ő pedig nem bírt uralkodni magán. Egy darabig még óvatoskodott, nem a saját gépére töltötte le a TOR-böngészőt, hanem a fia régi laptopjára, de miután rájött, hogy sem a feleségét, sem a gyerekeit nem érdekli, mit csinál, a diplomáciai státusz pedig kémkedés elleni védelemmel is járt, lazított.

Most ott voltak mind, egy kattintásnyira.

A tágra nyílt, hatalmas szemek, a selymes copfok, a kis kezek, amik mintha kérlelően nyúltak volna felé, hogy mentse meg őket, hiszen ő az egyetlen, aki képes rá. És ő meg akarta tenni, föléjük akarta borítani a tenyerét, mint egy jóságos apuka vagy maga isten, és elfogadni a hálájukat. Aztán megint és megint, mert a képzeletében nagyon hálásak voltak, minden idejüket a lábánál kucorogva töltötték, kartávolságban, hogy bármikor megsimogathassa őket. Az volt bennük a legjobb, hogy nem volt hangjuk, nem könyörögtek és nem kiabáltak, csak gubasztottak a földön engedelmesen, és fölnéztek rá kerek, kék, mandulavágású barna vagy macskásan zöld szemeikkel. Olyan picik voltak, hogy elfértek volna a tenyerében, és legtöbbször csak egy fodros fürdőruhácskát vagy alsóneműt viseltek.

Nem mintha hiányt szenvedett volna bármiben is. A felesége gyönyörű volt, vörösesbarna, nádszálkarcsú, és ami ritkaságnak számított a köreikben, még művelt is. Egyetemi szerelem volt, aztán jött a két gyerek, egy fiú meg egy lány, ahogy kell, penthouse az agglomerációban, három autó, pár vállalkozás és sok-sok egyéb érdekeltség. Minden tökéletesen alakult, a felesége még szerette is, néha, amikor az emeleti teraszon üldögéltek és a távolból figyelték Budapest fényeit, ugyanolyan hosszú és mély beszélgetéseket tudtak folytatni, mint régen. A gyerekeivel sajnos nem tudott mit kezdeni, a fiút lefoglalta a sport, a lány vloggerkedett és környezetbarát sminktermékeket reklámozott az Instagramon – persze csak az egyetem mellett –, ő pedig annyit utazott, hogy hazaérve néha eltűnődött, vajon kik lehetnek ezek a furcsa, fiatal felnőttek, akik ott terpeszkednek a nappalijában, és hogyan kerültek oda. Az ünnepeket azért megülték együtt, a felesége ajándékai mindig ízlésesek és figyelmesek voltak, az övéi mindig drágák.

A születésnapok és a karácsonyesték összemosódtak a tudatában, de a képeken szereplő arcokra emlékezett. Voltak kedvencei is, ha nagyon fáradt vagy levert volt, kikereste őket, bár ez egy idő után, amikor a fotók száma több ezerre duzzadt, már nem volt túl könnyű feladat. Gyűjthette volna külön mappába őket, de a keresés öröme hozzátartozott a játékhoz, egyetlen diplomáciai siker vagy családi esemény alkalmával sem dobbant akkorát a szíve, mint amikor felbukkant előtte az egyik kicsikéje. Néha így hívta őket magában, a kicsikéim, az én kis babáim, az én kis nyájam. Már el sem tudta képzelni az életét nélkülük.

Sosem tudta meg, kitől kapta a fülest a rendőrség.

Talán a külügyi államtitkártól, akinek egyszer, miután egész este szívták a prémium minőségű kokaint, örömmámorban úszva mesélt a kicsikékről, az pedig cserébe elmondta, honnan szerzi a tökéletes testű, fiatal fiúkat, akikkel néha eltűnik a sötétített üvegű BMW-ben. Másnap a kirendeltség irodájában mindketten úgy tettek, mintha az előző éjszaka meg sem történt volna, de féltve őrizgették az aduikat, és néha érezte, hogy az államtitkár szeme kíváncsian rávillan a tárgyalóasztal fölött. Gyakran sírnak, jutottak eszébe ilyenkor a másik férfi kásás szavai, talán neked van igazad, a fotókkal kevesebb a macera.

Kora reggel jöttek, a felesége szerencsére nem volt otthon, mert mindig hajnalban járt edzeni, és bár természetesen tudni fog a dologról, ahogy a média is, örült, hogy lesz lehetősége magyarázkodni. Rendőri túlkapás, mondja majd, egy pillanatig az is átfutott az agyán, hogy a falba veri a fejét, hátha elég látványos lenne a seb, de mozdulni sem bírt, amikor meglátta őket, pedig nagyon udvariasak voltak. Megkérdezték, lenne-e kifogása ellene, hogy bevigyék a számítógépét, mert hát vannak bizonyos értesüléseik, ugye, megérti, biztosan csak formaság, az ő pozíciójában mindennapos lehet az ilyesmi.

Hamar kiengedték, összesen fél napot töltött az őrsön.

A százados fülig vörösödve kért elnézést a zavarásért, ő pedig addigra már összeszedte magát annyira, hogy visszavágjon, máskor ellenőrizzék a forrásaikat, ne zaklassanak egy békés polgárt az otthonában. A hazaúton végig a laptopot szorongatta, izzadt ujjai folyton lecsúsztak róla, de újra megmarkolta, érezni akarta, hogy visszakapta, hogy minden rendben. Arra gondolt, mennyire megkönnyebbült a százados a képek láttán, nincs itt semmi látnivaló, rebegte elhaló hangon, miközben lefelé görgetett a mappában, a kis számláló a képernyő alján 18 000-re ugrott. Ő követte a rendőr pillantását, hátha meglátja a kedvenceit, most a vörös nőt bírta a legjobban, a szájában a műanyag golyóval és az arcán patakokban lefolyó sminkjével, a vékony szőkét, akit öten álltak körbe – az egyikük kezében hosszú nyelű vadászkés –, meg egy másik vöröset, szögekkel a tenyerében. Amikor a sofőr befordult a kocsifelhajtóra, már egészen megnyugodott, de azért jólesett látnia, hogy a gyerekei kijöttek a verandára, mikor meghallották az autó hangját. Talán csinálhatnának valamit együtt ma délután, tényleg olyan kevés időt tölt velük.