Kiss Judit Ágnes: Kalandtúra Zuglóból Angyalföldre

A Pesti Hírlap hétvégi kiadásából adjuk közre Kiss Judit Ágnes tárcáját.

Nem tanultam meg gyerekként biciklizni. Ahogy autót vezetni is nagyon későn. Mindkettő félelmetes, barátságtalan fém alkotmány. Mármint a lóhoz képest. A bicikli például felborul, ha nem megy, ami egy lóval a legritkább esetben fordul csak elő. Az autóban pedig hiába dőlök hátra, engedem bele a súlyomat, fújom ki a levegőt, még azt is mondom, hogy „Hóó!”, mégsem áll meg, csak ha az egyik pedálról átrakom a lábamat a másikra.

Talán húszéves voltam, mire először el mertem indulni valahová biciklin, és több mint tíz év telt el, hogy vezetni kezdjek. Akkor se akármerre, szigorúan a lakás és a lovarda közti útvonalra szólt az engedélyem. A biciklis karrieremnek az első alkalommal vége szakadt, mihelyt kimentem forgalomba. Az Izabella utcában egyszer csak kidőlt alólam. Mármint a kormány. A biciklié. Kifordult a helyéből (talán túl magasra volt állítva, és nem volt megszorítva), én leestem, a bicikli rám, a kereszteződésben pedig megszólalt a közeledő troli elektromos búgása.

Megmaradtam. De a halálfélelem is. Alul én, rajtam a bringa, békaperspektívából a troli.

Vagy húsz évig nem ültem utána biciklin. Vagy talán csak egyszer, akkor a szerelem hajtott, hogy kerékpárúton Kőbányáig jussak a Belvárosból.

Egy-két éve a férjem javasolta, hogy vegyek egy biciklit, addig nem fogok rendesen megtanulni, amíg nincs saját. Beleegyeztem. Igazi városi, női kerékpárt vettem, rózsaszín-fekete. Természetesen a nyereg fekete, aminek csak nyáron jöttem rá a jelentőségére. Szoknyavédő ugyan nincs rajta, ami egy női kerékpár alapfelszereltsége kéne, hogy legyen, de szép ciklámenszínű kosarat szereztem rá. Aztán gyakoroltam.

Annyira sajnos nem tanultam meg, hogy a gyereket ide-oda vigyem vele (lassan már ki is nő az ülésből), de elkerekeztem a postára, a piacra, és a Rákos-pataknál induló bicikliúton egész az Örs vezér teréig.

Hogy közlekedési eszköznek lehetne használni, nem csak itt a kertváros utcáin, arra a koronavírus alatt gondoltam először. Bevallom, addig halogattam, amíg a parkolás ingyenes volt Budapesten, amiért minden környezetvédői megkövezést alázattal fogadok.

Aztán eljött a július, és rászántam magam, hogy biciklivel menjek edzésre a tizenharmadik kerületbe.

A netes útvonaltervező felkínálja a mindennapos kerékpározás mellett a „leisure” opciót, valamint hogy átküldi a telefonomra. Az applikáció beint, a leisure opció fizetős. Ha a manus nem tud faszán bringázni, perkáljon. Rögzítem az utat fejben.

Az M3-as fölötti felüljáró az első próbatétel. Fölfelé még csak-csak, izomból, de lefelé meredek, kanyargós út visz. A bringa gyorsul, ijedtemben nem tudom, melyik féket kell ilyenkor fogni. Eszembe jut egy siklóernyős tanfolyam, ahol az oktató azt kiabálta: „Bal fék, bal fék! Nem te vagy a balfék, csak húzd a bal féket!” A bringán az egyiktől fejre állok, de melyik az? Húzom mindkettőt, óvatosan, a bicikli lassul, pont nem szaladok ki az úttestre.

A Rákosrendezőhöz macskaköves út vezet. Nem tudom, mások hogy csinálják, illetve, ahogy látom, rezzenéstelen arccal. Van, aki feláll a nyeregben, én olyat nem tudok, hát ülök, tekerek, és juj-juj-juj. Inkább leszállok és tolom, a sorompó úgyis zárva. Vonat sehol. Várok. A sorompó még mindig zárva. Jön egy bringás, átgurul. Egy másik is. Egy harmadik áttolja. Hogy ezt így kell? Nekiindulok, átbújok a rozsdás fém alatt, dudálás, lassan gördül felém a tehervagon. Futva eltolom előtte a biciklit, átmegyek a további nyolc sínen, újra átbújok a sorompó alatt a túloldalon, és felülök. Itt bicikliút van. De mi a fenének raknak oszlopot a közepére? Hogy nekimenjek? Még lovas koromból megvan az intés: „Ahova nézel, oda fogsz menni!” – meredten bámulom a két oszlop közti területet, de most ilyenkor tekerni kell vagy csak gurulni?

Sikerül, bár a bal oldali oszlop vészesen közel van. Diadallal haladok tovább. A nyereg egyre jobban nyom. Ez így normális? A lovas nyergemre kétcentis zselét vettem, hogy a derekamat védjem az ütésektől, de ez nem üt, ez nyom. Még jó, hogy a piros lámpánál van ok egy kicsit felemelkedni róla, ha már menet közben nem tudok.

Tekerek tovább. A Lehel utca felé közeledve látom, a sávot feltúrták. Most mit kell csinálni? Átmenni a szemben lévőbe? De ha pont ott jön egy bringás a másik irányból? Nincs mit tenni, kerülök, pedig a szembejövők miatt amúgy is kalapál a szívem. Nem jön senki.

A lakótelep mellett füvet nyírnak, az útra szóródik, alig látom, merre kell menni, kicsit csúszkálok, de túljutok rajta. A Honvéd kórháznál egy kihajtó autó nem ad elsőbbséget, majdnem elüt. Kiabálok, de elmegy, remegve állok fél percig, mire újra el merek indulni.

Az út közepén hosszú csatornafedél. Ez alaptartozéka a bicikliutaknak? A kerék beleszalad a vájatba, a drótszamár botladozni kezd, rángatom a kormányt, de nem tudom visszaállítani egyenesbe, leugrani nem merek, mert elég gyorsan haladok, átvágok a füvön, rá a járdára, ijedtemben a fék helyett a kirakott lábammal lassítok. A bicikli a sima úton egyenesbe kerül, sikerül leszállás nélkül visszakormányoznom a kerékpársávba. Már csak tíz perc és ott vagyok.

Vége a bicikliútnak, kisforgalmú utcákon vezet az utolsó szakasz. Most balra kéne fordulni, kitenni a kezem, de akkor felborulok! Megállok, áttolom a zebrán a cangát. Újra felülök, elindulok a magam szokásos, kacskaringós módján.

Kezem-lábam remeg, mire megérkezem a fitneszbe, és csatakos vagyok az izzadtságtól.

– Bemelegítés? – fordul hozzám az edző.

– Kösz, megvolt.