Fleck Zoltán: „A bírák hallgatnak! Nem akkor kell változtatni, amikor pánikhangulat van”

Egy ország háborodott fel a Kaleta-ügyön és ítéletén, túl enyhének találván a büntetést, illetve többen méricskélték a dudálós-autós tüntetésen megbüntetett aktivista milliós büntetését a Kaleta-féle félmilliós forinthoz. Emellett politikusok is felháborodásuknak adtak hangot a kormánypártok és ellenzék soraiból egyaránt. Hogyan kellene viszonyulnunk az ítéletekhez, a politikának, a hatalomnak a bíróságokhoz, illetve a bíróságoknak a saját függetlenségükhöz? Erről beszélgettünk Fleck Zoltán jogászprofesszorral, szociológussal.

Lassan megszokjuk, hogy a bírósági ítéleteket kommentálják vagy akár kárhoztatják a pártok, amiről sokszor elmondták már, hogy helytelen dolog. Mennyire elfogadható, hogy a társadalom, társadalmi szervezetek véleményt fogalmaznak meg ítéletekről?
A modern társadalomban ez teljesen rendjén való, persze különbséget kell tenni politikai pártok, hatalmon lévő politikusok, miniszterek, miniszterelnök és civil szervezetek, állampolgári vélemények között. Alapvetően az ítéletekkel kapcsolatos véleményeket nem illik korlátozni, az a kritika természetes tárgya. Ha hatalommal rendelkező politikusok tesznek ilyet, az felveti a bírói függetlenség sérelmének kérdését. Jelen esetben arról van szó, hogy a Kaleta-ügy ítélete felháborította a közvéleményt, a pártok pedig reagálnak erre. Nem is az ítélet, hanem a bűncselekmény háborította fel az embereket, ráadásul vannak politikai összefüggései is, hiszen egy nagykövetről van szó, aki politikai kiválasztott. Súlyos a bűncselekmény, gyerekeket érint, tehát minden összejön, hogy egy ún. morális pánik fellépjen. A konkrét ítéletet a szakemberek csak nagyon kevéssé kritizálják, azért, mert első látásra nagyon sok aránytalanság nincs benne. Fel lehet tenni persze azt a kérdést, hogy általában az ilyen jellegű bűncselekmények esetében van-e visszatartó hatása annak, ha felfüggesztett börtönbüntetést vagy pénzbüntetést kap az illető. De a reakciókból az is látszik, hogy van egy általános bizalmatlanság az intézményekkel, a bíróságokkal, az ügyészséggel kapcsolatban: nem bízunk a pártatlanságukban, vagy azt véljük, hogy egy átlagembert súlyosabban büntetnének ugyanezért. Az emberek nem bíznak abban, hogy a bíróságok megvédik a gyengébbek jogait. Tehát egy csomó tényező felbukkan ebben a történetben, amit nehéz különválasztani, és ezek mind hatnak.

Ha a társadalom azt tapasztalja, hogy egy ilyen bűncselekményre általában ilyen büntetést szab ki a bíróság, mert ez az ítélkezési gyakorlat, akkor kinek a feladata ezen változtatni, ha a szakértők azt mondják, hogy egy ilyen büntetésnek nincs elég visszatartó ereje? A pártok feladata ez, vagy a jog oldaláról is lehet üzenetet küldeni a jogalkotónak, hogy itt szigorításra lenne szükség?
Normális esetben van mód arra, hogy a Büntető Törvénykönyv tényállásain vagy büntetési tételein változtassanak, szigorítsák. Utóbbival két probléma van: a magyar rendszer a szigorúbbak közé tartozik Európában. Túl sok a szabadságvesztés büntetés kiszabása a magyar gyakorlatban, feleslegesen sok, nincs visszatartó ereje, inkább termeli, mint megakadályozza a bűnözést. A másik pedig, hogy amikor a pártok egy konkrét ügy miatt nyúlnak bele a rendszerbe, súlyosan beleszaladnak egy populista érvelésbe, amelyben nem szokták mérlegelni a szakmai szempontokat, politikai haszon céljából javasolnak szigorítást. A közvélemény pedig a súlyos bűncselekmények megtörténtekor végtelenül szigorú, ad abszurdum embertelen büntetéseket követelne vissza, úgyhogy ez a kártya mindig kijátszható a politikusok részéről. Én azt gondolom, hogy nem akkor kell változtatni, amikor pánikhangulat van, a hasonló bűncselekményeket egymáshoz kell hasonlítani, nem az utcán kiszabott rendőri, szólásszabadsággal kapcsolatos büntetést kell összevetni a szexuális abúzus tényállással – ezt az aránytalanságot egy jogrendszer sem tudja feloldani, ez mindig zavarni fogja egyesek igazságérzetét. Azt kell megnézni, hogy hasonló áldozatok, tényállás esetében, ez milyen visszatartó erővel jár, mennyi „fájdalommal” jár az elkövetőnek, hogy utána meggondolja, hogy még egyszer elköveti-e – ezek bonyolult szakmai kérdések, és ritkán következik be, hogy a közvélemény felháborodása a megfelelő közeg lenne egy ilyen mérlegelésre.

A felelős politikai erő milyen előkészítés után dönt mondjuk a szigorítás mellett?
A felelős politikai erő egy utópikus államban – amiben nem élünk –, úgy cselekedne, hogy ha egy botrányosnak vélt eset felszínre hoz feszültségeket, elégtelenségeket, akkor megkérdezné a szakembereket, a gyermekvédelmi szakértőket, összeállít egy hatástanulmányt. Ez egyébként gyorsan megtörténhet, nem kell éveket várni rá. Majd utána tőlük javaslatot kér, hogy szükségesnek látják-e a változtatást, vagy sem. Ez egy szakmai kérdés. A törvényhozásba bekerülvén politikai kérdéssé válik, de minden megelőző szakaszt ki szoktak hagyni Magyarországon, és ez a probléma. Az lenne a helyes, ha megpróbálnák a közvéleményt és a szakmai véleményt közelíteni.

Orbán Viktor a Fidesz egyik fő politikai ügyévé tette a gyöngyöspatai szegregációs kártérítési ügyet, a Kúria pedig az üggyel kapcsolatos határozatába beleírt egy kitételt a bírói függetlenségről, ami nem megszokott dolog – sokan úgy olvasták, hogy ez a kormánynak szól, ne heccelje a bírói függetlenség ellen az embereket. Erről mit gondol?
Mindig van valami párbeszéd a hatalmi ágak között, a bírói hatalomról azt szoktuk képzelni, hogy annak kussolnia kell, mert akkor lesz objektív és független mindentől, ha nem mondja el a támadások esetén a saját véleményét. A párbeszéd az attól függ, hogy milyen színvonalú az adott politikai kultúra. Ha olyan, hogy ott a végrehajtó hatalom népszerűségre törekedve, az előítéleteket kihasználva azt mondja, hogy ellenünkre van egy jogerős bírósági döntés végrehajtása (amit nem minden politikai kultúra tesz meg minden aggály nélkül), akkor helyénvaló azt közölni egy bírósági ítéletben, hogy az államnak egy dolga van: az ítélet végrehajtását biztosítani. Azért van szükség a „párbeszédre” (ami általában süketek párbeszéde), mert együttműködésre vannak kötelezve ezek az ágak. A bíróság hiába hoz jogerős ítéleteket, ha azokat nem hajtják végre, az rajta fog csattanni, mert akkor az ítélet nem éri el a célját, a társadalomnak nincs értelme fenntartani az igazságszolgáltatást. A kormányzatnak is érdeke, hogy végrehajtsa a bírósági ítéleteket, mert a független bíróság a legitimációját szolgáltatja az államnak: a köztársaság nevében hozza meg az ítéleteket. Össze vannak tehát kötve. A bíróságnak nagyon is van véleménye a saját függetlenségéről, valahol kevesebb, valahol több bátorsággal szokták ezt közzétenni.

Nálunk ezt a bíróság mennyire artikulálja kellően erőteljesen?
Nagyon kevéssé, azt gondolom, a példa, amit említett, ritkaságszámba megy a magyar politikai kultúrában. A magyar bírói-igazságszolgáltatási kultúrában inkább a kussolás kultúrája él: akkor kapjuk meg a beígért fizetésemelést, ha nem ellenkezünk nagyon; bírói karrierek, vezetői megbízások függnek attól, hogy lojálisnak mutatkozunk-e, tehát jobb, ha nem pofázunk.

Más országokban van ennek a harsányabb artikulációnak hagyománya?
Belgiumban, Olaszországban, Franciaországban és még pár nagyon régi demokráciában erős hagyománya van annak, hogy a bírók akár csoportosan utcára vonulva tiltakoznak jogalkotási problémák miatt, vagy a fizetésük, érdek-képviseleti probléma, vagy a függetlenségük megsértése miatt. Az elmúlt 30-40 évben sok ilyen példa volt. De autoriter országokban is, például Lengyelországban a bíróknak kollektív véleményük van, és ezt rendre kifejezésre is juttatják.