Fábri Károly: Az ellenzék csapdája

Ha normálisan viselkedik, nem látszik, vagy udvari ellenzéknek tűnik, ha zajt csap, botrányt kavar, elveszti a normalitás látszatát az ellenzék – egyik sem építi a felelősségteljes vezető imidzsét, ezt járja körül publicisztikánk. 

A Freedom House amerikai jogvédő szervezet elkészítette jelentését a térségről, Magyarország immáron hibrid rezsim, kikerült a félig konszolidált demokrácia kategóriából, ahova 2014-ben csúszott le, miközben 2010-ben még szilárd demokrácia volt. Jelenleg Szerbiával vagyunk egy szinten, közelítünk Montenegró felé, azaz a Balkánon vagyunk, mondhatnánk publicisztikai fordulattal, kár, hogy a Balkán népeiben sokkal erősebb szabadságvágy és -szeretet szokott dübörögni.

Ehhez is kapcsolódik a szervezet megállapítása, mely szerint kérdéses, hogy az ellenzék parlamenti munkában való részvételének van-e értelme. Ez pedig a közéletben rendre a választási bojkottal kapcsolódik össze: van-e értelme egy ennyire nehezített pályán elindulni a versenyben.

Az ellenzéken belül is több vélemény csap össze, Hadházy Ákos táblás, polgárpukkasztó parlamenti akcióival igyekszik hangot adni annak a véleményének, hogy az Országgyűlés díszlet, nem érdemes komolyan és a tradicionális módszerekkel részt venni a munkájában. És azzal tényleg nehéz vitatkozni, hogy a kétharmados felhatalmazás a Fidesznek bármilyen teljhatalomtörvénynél nagyobb kényelmet biztosít arra, hogy azt tegyen, amit akar, bármiféle kontroll nélkül. Az Alkotmánybíróság a kérdéses ügyekben időkorlát nélkül dönt, akár évekkel később, az Ügyészség, Állami Számvevőszék, Médiatanács pedig nem kontrollja a hatalomnak. A Fidesz ‒ amely nyilván majd Soros-indíttatásúnak bélyegzi a Freedom House-jelentést, mert annak készítője, Csáky Zselyke a CEU oktatója ‒ mindig a Parlamentre hivatkozik mint kontrollra (bár itt a képviselők olykor végig sem mondhatják, amit akarnak, lásd a párbeszédes Szabó Tímea kitapsolását). A másik ellenzéki oldal gyávaságnak tart minden bojkottot.

De van itt még egy aspektus, amiről kevésbé esik szó.

A jelenlegi helyzet két képet alakít ki a parlamenti ellenzékről: az egyik az udvari ellenzéké, politikusoké, akik remekül elvannak egy-egy hangosabb morgással a súlytalan ellenzéki szerepben, amely az állami támogatásért, bizonyos pozíciókért cserébe nem forszírozza agyon a kormányváltást, meg-megnyilatkozik az egyre fogyó médiájában, olykor kivonul, de rendes és rendszeres bojkottot vagy tüntetéseket nem forszíroz. Verbálisan erős, ha kell, egy nap többször is a demokrácia gyilkosának nevezi a Fideszt, de jogkövető polgárként bejár a parlamentbe, benyújtja a módosító javaslatokat, felszólal, vitázik. Ez az ellenzék hiteltelen, mert súlytalan, nem komolyan vehető.

A másik kép a Hadházy-Juhász Péter-Szél Bernadett vonulat, a bajkeverő, rosszfiú ellenzéki szerep, a pereskedő, akár fizikai inzultust is vállaló politikusoké. Ez jobban megjelenik a sajtóban, ügyeket jelenít meg, de rögtön legitimációs problémát is képez. Egy botrányból botrányba kerülő, hepciáskodó, dúvad politikusban megszűnik a megbízhatóság.

Vajon rábíznánk-e ügyeink intézését egy balhés figurára? Megtennénk-e közös képviselőnek egy folyton ugráló, puffogó figurát?

A magyar társadalom irtózik a szélsőségektől, márpedig a jelenlegi politikai rendszer az ellenzéki politizálást vagy a langyos komolyan vehetetlenség, vagy a botránypolitizálás szélsőségébe löki újra meg újra. Ez nem az ő hibájuk, egyszerűen (habár egy zseniális kommunikációs és politikai képességekkel megáldott figura nyilván meg tudná oldani a helyzet kezelését) ez a hibrid rendszerből is fakad. És ahogy nem jó, ha folyamatosan felmentjük az ellenzéket a gyenge anyagi, emberi erőforrások miatt, úgy az sem igazságos, ha folyton csak a hibáikat látjuk, miközben egy olyan társadalmi közegben kell érvényesülniük, amelyben az aktív politizáláshoz senkinek nem fűlik a foga, mindenki mástól várná el, hogy megoldja a problémáit, azaz alapvetően nem a demokráciának megfelelő módon áll hozzá a demokráciához.