Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Archív cikkek

Tűréshatár – kritikánk a Nyelés című filmről

Dercsényi Dávid

Létrehozva:

Carlo Mirabella-Davis semmit sem bízott a véletlenre: első nagyjátékfilmjét, a Nyelést ő maga írta és rendezte, mégis kissé felemás lett a megrázónak szánt mozi. 

A film sajnos nagy vesztese a járványnak: a hazai mozikat elkerülte, mivel épp a bemutató előtt vezették be a szigorító korlátozásokat, így végül csak online nézhető meg a forgalmazó, az ADS Service Vimeo-csatornáján. Pedig a Nyelésnek nagyon kéne a mozivászon: tökéletesre komponált képei alig-alig érvényesülnek az otthoni monitorokon, tévéken. A tér ugyanis nagyon fontos eleme a filmnek, a történet nagy része egy világtól elzárt, modern építésű luxusvillában játszódik. Itt él Hunter és Richie, feleség és férj, látszólag nagyon is boldogan. De már az első képkockák kompozíciója valami problémát sejtet.

Olyan ház ez, amire első pillantásra irigykedünk, ahogy valószínűleg az alsóbb sorból származó Hunter is irigykedett korábban. Körös-körül csak a természet, az erkélyről nyíló kilátás egyszerre gyönyörű és határtalan. Szépsége bekebelez, horizontja elvész, így minden kapaszkodó nélkül veti bele csodálóját a kilátástalanságba és ürességbe. A ház is ilyen: steril, otthontalan labor, ahová a dolgozó férfi este hazaér és reggel távozik, közben a feleség kiszolgálja őt az üvegkalitkában. Ennél még Ibsen Nórájának babaháza is mozgalmasabb és ingerdúsabb volt.

Hunter hétköznapjai egzisztenciális üresjáratok. Céltalanul bolyong az üres, újgazdag villában. Otthontalan, nem csak a házban, de a férje világában, családjában is. Nem tudja, mit keres itt, mert nem tudja, mit akar valójában az élettől. Mikor kiderül, hogy gyermeket vár, közönyösen fogadja, de kötelességnek érzi megtartani. Richie és családja boldogok, de nem látnak túl saját önhittségükön, nagystílű helyzetükből adódó kisstílű céljaikon, és azt hiszik, pénzzel és luxussal mindent meg lehet oldani.

Nem veszik észre – mert egy ilyen közegben nincs helye a hibának –, hogy Hunter szenved és beteg. Mentális problémái egy kevéssé ismert pszichológiai tünetben mutatkoznak meg: apró tárgyakat kezd lenyelni. Kezdetben még csak kevéssé veszélyes üveggolyót, aztán már rajzszöget és gémkapcsot is. A film szimbolikája világos, mégsem arcba mászó, finoman és óvatosan fogalmaz, és szép lassan megtudjuk, és maga Hunter is szembesül azzal, hogy mi mindent nyelt le életében, képletesen is.

Megkezdődik a múlt feldolgozása, és ezen a borzasztóan didaktikus történetszálon fut tovább a cselekmény. Mintha egy másik filmet néznék az utolsó fél órában, a Nyelés minden eddigi erénye az enyészeté, és Carlo Mirabella-Davis egy olyan átlagos, már-már idegesítően kiszámítható zárlattal ajándékozza meg a nézőt, amit nem is értünk, hogy lett a film korábbi, jól működő kétharmadához fércelve. A tempó is megváltozik, búcsút mondunk a komótos, intelligensen lassú építkezésnek, helyette kapkodás van, mindent le kéne zárni, meg kéne magyarázni ebben a maradék harminc percben.

Amennyire kiválóan indul a Nyelés, amennyire emberiek a gesztusok, a szereplők, annyira lesz papírmasé a vége, ráadásul olyan elnagyolt és hiteltelen megoldásokkal, hogy végül már nem is hisszük az egészet.

(Kritikánk digitális lapszámunkban jelent meg korábban, iratkozzon Ön is fel, és kapja meg minden hétköznap a Pesti Hírlapot!)

Legnépszerűbb cikkeink