„Néhány pohár bor után éljent kiáltott vivát vagy sláva helyett”

Mennyiben határozta meg a következő évtizedek nemzetiségi politikáját 1848-49? Itt jelent meg egy évtizedekig kezeletlen konfliktus, ami végül Trianonhoz vezetett? És azt tudták, hogy a Kossuth család otthon szlovákul beszélt? Demmel József történész 1848-49 kevésbé ismert összefüggéseiről.

– Mennyire voltak fejlettek a nemzetiségi mozgalmak 1848 előtt Magyarországon?

– A nemzetiségekről sokszor azt gondoljuk, hogy ezek szlovák, román parasztok, pásztorok, esetleg német polgárok, de semmiképpen sem a helyi elit. Viszont az újabb kutatásokból kiderül, hogy a magyar-román vagy a magyar-szlovák nyelvhatáron túl az elit sem magyar nyelvű. Turócban, Zólyomban vagy Árva vármegyében nem beszélhetünk kizárólag magyar nyelvű magyar nemességről, mert ők alapvetően szlovák anyanyelvűek voltak. Van talán száz, kétszáz ember a vármegyében, akik az iskolában megtanultak már magyarul, ez a fiatalabb generáció. Az idősebb nemesek, akik sokszor még mindig meghatározzák a helyi történéseket, a megyei politikát, ami pedig a háttérbázisa a nemesi reformmozgalomnak, többségükben bizony szlovák anyanyelvűek. Ezzel a problémával a magyar politikai elit nem tudott mit kezdeni, nem voltak rá válaszai. Kossuth Lajos ezért ki is mondta, hogy a vármegyekérdésnél nehezebb politikai ügy nem volt Magyarországon.

– Tehát tévhit az, hogy a nemesek magyar anyanyelvűek voltak a nemzetiségi területeken is.

– A nyelvhatártól északra újra kell gondolni ezt a feltételezést. Néhány példát mondanék. Kossuth László, Kossuth Lajos édesapja a Turócszentmárton melletti Košúty faluból – amelynek magyar neve, Kossuthfalva is csak később terjedt el – költözött Zemplénbe, Kossuth Lajos már ott született. A Kossuth család többi része – többnyire egy-két jobbágytelkes kisnemesekről van szó –, ott maradt Turóc megyében. Ők szlovákul beszéltek, sőt még a szlovák mozgalmat is támogatták.

– A másik példa Radvánszky Antal, Zólyom megyei főispán, aki a liberális nemességnek, Kossuthéknak egyik legfontosabb támogatója volt, és aki generációkon keresztül meghatározta a zólyomi politikát a nemesi liberalizmus támogatása révén. Ő kifejezetten támadta a szlovák nemzeti mozgalmat, üldözte az úgymond „pánszlávokat”, viszont amikor hazament a kastélyába, akkor gyönyörű szlovák verseket írt. Olyan színvonalon tudott szlovákul, hogy ezeket még a legrangosabb szlovák szépirodalmi folyóirat is leközölte. Árulkodók a korabeli magyar statisztikák is, a szlovák-magyar nyelvhatártól északra fekvő megyékben is több a nemes, mint a magyar anyanyelvű lakos, amiből ki lehet számolni, hogy hány nemes nem tudott magyarul.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / Pesti Hírlap

– Több tízezres tömegekről beszélünk 1848-ban, akiknek alapvető változásokat hozott 1848. Igaz, nemesként megőrizték őseiktől örökölt politikai jogaikat, szavazhattak és részt vehettek a közéletben továbbra is. Viszont csak akkor élhettek ezekkel a politikai jogaikkal, ha tudtak magyarul, mert 48-ban törvényt hoztak arról, hogy a közélet nyelve egyedül a magyar lehet. Korábban volt egy kiskapu a vármegyei politikai életben: ha a nemesek nem értettek magyarul – márpedig erre bőven volt példa még az 1840-es években is -, akkor latinul és informális módon nemzetiségi nyelven is fel lehetett szólalni a megyei üléseken. ‘48-ban ez megváltozott, csak magyarul lehetett felszólalni. Ez több vármegyében gyakorlatilag ellehetetlenítette a helyi politikát.

– A magyar nemzetállam megteremtésének igénye állt e mögött?

– Azt gondolom, hogy alapvetően egy félreértésről van szó, amely összefügg a korabeli társadalom nyilvánosságnak a szerkezetével, illetve az információáramlás struktúráival. Pesten vagy Pozsonyban a magyar politikusok nagyon kevés tényleges, személyes tapasztalattal rendelkeztek arról, hogy milyen nyelven beszélnek a távoli, északi vármegyékben vagy Erdélyben. Legfeljebb a saját megyéjükről volt érdemi tapasztalatuk. Amit tudtak, azt általában a helyi liberális nemesi politikusoktól és a Pesti Hírlap vagy más országos lapok levelezőitől tudták, akik leírták vagy elmondták, hogy az adott vármegye mennyire gyorsan magyarosodik. Ezek a hírek viszont sokszor csak olyan történeteken alapultak, hogy valaki a latin, vagy szlovák, vagy német beszéd közben néhány pohár bor után éljent kiáltott vivát vagy sláva helyett. A magyarosodás sokkal lassabban zajlott, mint akkoriban gondolták. A negyvenes évek elejéig hiába vezették be minden magyar vármegyében a magyar hivatalos nyelvet, hiszen sok helyi nemesi politikus továbbra is a latint használta. Ők egyszerűen nem tudtak megfelelő szinten magyarul. Ha értették is a magyar beszédet, vagy tanultak az iskolában magyarul, egy politikai szónoklathoz már nem volt elég a nyelvtudásuk. Ez döntően az idősebb generáció, akik számottevő tömeget képeztek a vármegyékben. Az alapvető dilemma 48-ban az volt, amikor országos szinten dönteni kellett arról, hogy szabadságjogokat adunk, hogy akkor ezt megyei szinten is be kellett vezetni. Viszont ha szabadságjogokat adunk megyei szinten az önkormányzatoknak, akkor sok helyen potenciálisan szlovák nyelvű, román nyelvű autonóm területek jöhetnek létre.

– Volt félelem a magyar politikusok részéről a nem magyar nyelvű politikai közösségek megszületésétől, vagy csak egységes nyelvű adminisztrációt akartak?

– Alapvetően egy nagyon pozitív folyamatról beszélhetünk, hiszen a magyar valóban az integráció nyelve volt. Ahhoz, hogy az ország fejlődjön, a reformokat be lehessen vezetni, integrációra volt szükség. Erre találták alkalmasnak a magyar nyelvet, ami egyben reakció volt a német nyelv korábbi használatára. A magyar nyelv erősödése a német visszaszorításával járt együtt, aminek szintén volt politikai tartalma. Tehát alapvetően egy pozitív kezdeményezésről van szó. Csakhogy amikor a német nyelvű felől a magyar nyelvű irányába mozdult a közélet, az már automatikusan sérelemmel járt a nem magyar anyanyelvűek számára.

– A szabadságharc bukásában mekkora volt a nemzetiségi felkelések szerepe?

– A határőrvidékeken élő szerbek katonai szempontból felkészültebbek voltak, a szlovákok esetében a felkelésnek nem volt különösebb katonai jelentősége. A második, harmadik szlovák hadjáratot nem is tudták egyedül véghezvinni. Minden alkalommal egy császári csapatot is kellett melléjük adni, hogy megvédje vagy erősítse őket. Viszont nem egyformán fogadták ezeket a szlovák csapatokat . Turóc megyében például volt egy komolyabb szervezkedés, és ott a helyi magyar politikusok is kimondták, hogy bizony a megyében nincs sok támogatója a magyar ügynek. Zólyomban viszont, ahol a szlovákok aránya hasonló volt Turóchoz, a szlovákok között is komoly bázisa volt a magyar ügynek. Például a zólyomi szlovák anyanyelvű nemzetőrök fojtották el a turóci lázadást. Erre a zólyomi szlovák katonaságra alapozva tudta az ottani kormánybiztos nagyon sokáig megőrizni a területet a magyar forradalom számára.

– Mennyiben határozta meg a következő évtizedek nemzetiségi politikáját 1848-49? Mondhatjuk azt, hogy megjelent egy konfliktus, ami évtizedekig kezeletlen volt, és aminek szerepe volt végül Trianonban?

– Bár ezeknek a megmozdulásoknak nem volt komolyabb katonai potenciálja, a politikai hatásuk mégis jelentős volt. Ugyanis egyrészt az országos politika, de főként a helyi liberális magyar nemesi politikai elit megtapasztalta 1848-ban, hogy a nemzetiségi mozgalmaknak komoly erejük és társadalmi támogatottságuk is lehet. Ennek köszönhető, hogy az 1860-as években megindult egy komoly visszarendeződés és egy békefolyamat politikai szempontból is. Mindkét fél nyitott volt a közeledésre, a megbékélésre.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / Pesti Hírlap.

– Ennek következménye volt az 1868-as nemzetiségi törvény is, amire gyakran mint az egyik legmodernebb, legelőremutatóbb nemzetiségi törvényre hivatkoznak. Ami talán igaz is lett volna, viszont nem annyira a nemzetiségeknek szólt, hanem ezt az említett visszarendeződést segítette. Azok a nem magyar anyanyelvű, de a magyar politikai elitbe tartozó tömegek, az idősebb nemesek, a felső-magyarországi városi polgárok, akik 1848-ban gyakorlati értelemben véve elvesztették az elméletben létező politikai jogaikat azzal, hogy nem szólalhattak meg magyarul, ezeket a politikai jogokat visszakapták. Tehát a 68-as törvény lehetővé tette, hogy ezek az emberek újra az anyanyelvükön beszélhessenek a helyi, vármegyei közéletben. Az más kérdés, hogy a kor szelleme már olyan volt, hogy erre egyre kevésbé volt igény.

– Megkésett az 1868-os nemzetiségi törvény?

– Legkésőbb 1848-ban mindkét irányban beindultak olyan társadalmi-politikai folyamatok, melyek mellett megkésettnek tűnik. Hiszen a dilemma régóta adott és megoldatlan volt: ha szabadságjogokat adunk Magyarország minden lakosának, akkor szabadságjogokat adunk a nem magyaroknak is. Viszont arra már nincs befolyásunk, hogy ők azzal mit kezdenek. Ha mégis befolyásoljuk, az meg már nem demokrácia. Ha szabadon engedjük a folyamatokat, akkor kicsúszhat a kezünkből az irányítás, és akkor önálló román, szlovák autonóm területek jöhetnek létre Magyarország határain belül. De erre a dilemmára, azt hiszem, nem is létezett jó válasz.

– Amikor Trianonról beszélünk, gyakran elhangzik az okok között a nemzetiségi kérdések rendezetlensége, hogy komoly sérelmek érték a magyarországi nemzetiségeket a dualizmus korában, és mindez kódolta Trianont. Ez az önostorozó elmélet mennyire támasztható alá?

– Ez a dilemma már akkor feloldhatatlan volt, amikor megjelent az országhatáron a modern nemzeti gondolat a XVIII. század végén. Ha az akkori politikusok nem találtak erre megoldást, márpedig ők nem találtak, akkor kétszáz évvel később hiába próbálunk okoskodni, vagy megmondani, mit kellett volna csinálni. És ez talán nem is a történész feladata.