Kiemelt hírek
Patthelyzet
Tárca.
– Kérem az értesítőjét – mondta a nálam legalább két fejjel magasabb postáskisasszony. Biztosan mosolygott hozzá, de ezt nem láttam az arcát eltakaró maszk miatt.
– Az nincs – feleltem az igazságnak megfelelően, mivel nem kaptam értesítést, csupán a Magyar Posta nyomkövető szolgáltatásából tudtam, hogy két napja a postahivatalban dekkol a küldeményem.
– Akkor levél sem lesz, mert anélkül nem tudom azonosítani – valószínűleg most már röhögött, de ezt se láttam.
Hosszú percekbe telt meggyőznöm, hogy mégis menni fog az azonosítás, mivel tudom a ragszámot, anélkül a nyomonkövetés sem működik. Ám hiába a tudás, nem kerültem közelebb a megoldáshoz.
– Nyilván vámkezelés alatt áll – a maszk meg sem rezdült.
Biztosítottam afelől, hogy ez lehetetlen, mert a levél Németországból érkezett, az pedig az Európai Unió területén van, ráadásul az internetes szolgáltatás határozottan állítja, hogy megérkezett a hivatalba.
Negyedóra téblábolás után megérkezett a felmentő sereg egy másik postáskisasszony személyében.
– Felmegyek, megnézem, van ott párszáz levél – mondta ő is maszk mögül, majd rám ripakodott, hogy álljak addig félre, mert feltartom a sort.
Valóban, elég rendesen gyűltek már mögöttem az emberek, akiknek megvolt a levelük, legalábbis így sejtem, mert a sor gyorsan fogyott, aztán újra megnőtt, aztán ismét elfogyott. Én pedig még mindig ott álltam, várva, hogy hátha visszatér a maszkos postásangyal fentről, a levélmennyországból, és vele alászáll az én várva várt küldeményem is.
A sor újra megnőtt, mire visszatért az angyal, kezében egy apró dobozzal, én pedig alig tudtam elfojtani üdvrivalgásomat.
– Megtaláltam, de még ne örüljön, nem biztos, hogy tudom kézbesíteni – hűtött le azonnal, én pedig róla sem tudtam eldönteni, hogy mosolyog vagy röhög, esetleg együttérző arckifejezést ölt.
Fél méterre álltunk egymástól, postás és címzett. Ha kinyújtja kezét a kis dobozzal, én pedig felé az enyémet, már meg is történik a kézbesítés. A záróra visszatarthatatlanul közeledett, a feleségem kint várt a hideg kocsiban, mi pedig ott álltunk farkasszemet nézve a maszkjaink fölött, lépése egyikünknek sem volt. A tökéletes patthelyzet.
– Mindjárt kiderül, hogy a kolléganőm be tudja-e vinni a számítógépbe a küldeményt. Ha igen, megkaphatja.
Így, feltételes módban. Megkaphatom, a postahivatal kegyelméből.
Már majdnem kimondtam a megváltoztathatatlant, hogy ülősztrájkba kezdek, ha nem kézbesítik a levelemet, és záróra ide, záróra oda, engem innen csak a rendőrség tud majd eltávolítani. Ám ekkor megtörtént a karácsonyi csoda. Egy harmadik maszkos angyal érkezett közénk, zongorázott kicsit a meglehetősen viharvert billentyűzeten, talán éppen a Csendes éjt, aztán bólintott, mint az igazi művész, aki meghajlás helyett egy apró biccentéssel nyugtázza a produkciónak járó tapsvihart.
De az a kimért bólintás nekem akkor már az életet jelentette, a patthelyzet feloldását, a megnyert játszmát, a karácsony üzenetét, az otthon melegét, amit hamarosan érezhetek.
Győztem.
Kezemben a kis levélpostai küldeménnyel elindultam kifelé, amikor az egyik postáskisasszony, a kettes számú, megszólalt a szürke maszk mögött.
– Meg szabad kérdeznem, mi van benne?
– Egy pipa.
– Ekkora felhajtást csinált egy pipáért?
Elmondhattam volna neki, hogy ez egy különleges pipa. Hogy karácsonyi. Hogy a feleségemtől kaptam. Hogy ő a postás, akitől joggal vártam el, hogy teljesítse a kötelességét. Ehelyett valami egészen durva kifejezés indult meg az ajkaim felé, így inkább szó nélkül fordultam ki a postáról. Mindjárt itt a karácsony.