„Nincs olyan szerény viskó, ahol lőfegyver ne volna”

Két archív cikk a Pesti Hírlap 100 éves lapszámaiból.

180 évvel ezelőtt indult az első Pesti Hírlap, a jelenlegi újság pedig túl van első születésnapján. Ez jó apropó arra, hogy visszatekintsünk, és felidézzük lapunk múltját. Most száz évvel ezelőttről, február harmadik hetéből szöveghíven hoztuk el olvasóinknak a korabeli Pesti Hírlap olaszországi tudósítójának cikkét a lottózásról és a mozizásról, valamint egy anya történetét, aki lelőtte saját fiát. Az eredeti lapszámokból válogatott cikkeket az Arcanum adatbázisának köszönhetjük.

A lotto és a mozi

Milano, február. (A Pesti Hírlap olaszországi tudósítójától.) Ausztrián kívül ma Olaszország az egyetlen állam, ahol még működik az állami játékbank, a kisemberek Monte-Carlója – a lutri.

Lépten-nyomon beléütközik az ember egy „R. Banco di Lotto”-ba, amelynek kirakataiban ott díszelegnek a múlt héten kihúzott számok és a legkülönfélébb „csalhatatlan” szisztémák, amelyek biztosítják a boldog játékost arról, hogy nyerni fog. Nem tudom, hány ilyen Lottobank működik Olaszországban, de kétségtelen, hogy számuk felülmúlja jóval az elemiiskolákét. Hogy mit jövedelmez az államnak ez a kétségtelenül nem túlmorális és kisemberek fejésére berendezett intézmény, azt csak hozzávetőleg lehet megállapítani, mert az állami könyvelés féltékenyen őrzi az erre vonatkozó adatokat, de az összeg meghaladja az évi negyven milliót.

Hetenkint egyszer, szombaton, történik a húzás és pedig nyolc városban egyszerre. A játék a legkülönbözőbb kombinációkat engedi meg és a téteknél csak egy minimumot ír elő a törvény, negyven centesimit, ezen az összegen felül a játék korlátlan. Néha természetesen szédületes nyereményeket kap egy-egy szerencsés játékos. Rövid idővel ezelőtt egy szerencsés nápolyi kereskedő hétszázezer lírát (magyar pénzben több mint tizennégy millió koronát) tett zsebre; de ezek az esetek igen-igen ritkák.

Az olasz hajlik a misztikum, a babona felé és ezzel magyarázható talián a lotto játék óriási népszerűsége. Egy természeti esemény, földrengés, tűz, szerelmi bánat, vagy egy közéleti személy halála mind ok a lottójátékra. A napokban halt meg Milano kardinálisa és a szombati napon a játék utolsó óráiban hosszú sort álltak a játékosok, akik mind e kardinális halálából akartak tőkét kovácsolni maguknak. Pontban két órakor beszüntetik a tétek felvételét és öt perccel két óra előtt a játékdüh olyan fokra hágott, hogy egy banknál betörték az üvegajtókat. Az ott alkalmazott vénkisasszonyok riadtan menekültek és még szerencse, hogy a nagy tolongásban nem tűnt el a pénztár tartalma.

A lapok rendesen a második oldalon hozzák e lotto-eredményéket vasárnap reggel és sokszor már a kora hajnali órákban látni játékosokat, akik lázasan nyitják fel a lapot, hogy az esetleges „szerencséről” hamarább tudjanak valamit. Nem szabad azonban azt hinni, hogy csak az alsóbb néprétegekből kerülnek ki a lotto harcosai. Tudok szenátorokról, tábornokokról, újságírókról, sőt mi több, bankigazgatóról is, aki e nemes sportnak hódol. Az ambo csekély kétszáznegyvenszeres, a terno négyezerszeres és a quaterno szerény hatvanezerszeres pénzt fizet. Tehát akinek kedve van, csak előre! Száz lírával egy szerencsés quaterno esetén hat millió lírát: százhúsz millió koronát kereshet.

Megyek és megpróbálom!

–

A lotto után, mint talán ma már mindenütt a világon, a legnépszerűbb intézmény a – mozi. De a mozinak itt egész különleges specialitásai vannak. Első a Pesten már csak egy-két külvárosi mozinál látható kikiáltó. Itt a kikiáltó a lehető legfontosabb szerepet tölti be és egész jól fizetik. Egy központi mozi kikiáltója, saját bevallása szerint, hatszáz lírát (tessék vagy ne tessék átszámítani) keres havonkint.

Ezzel szemben a feladat nem könnyű. Az élőadások délelőtt tíz órakor kezdődnek és szakadatlanul tartanak éjfélig. Tudom, hogy nagy szomorúságot okozok néhány olvasónak és fölkeltem benne az irigység ördögét, de nem hallgathattam ezt el. A mozi belseje olyan, mint mindenütt, csak néhány hónap óta díszlik minden „Cinema”-ban ez a tábla:

Figyelmeztetés!

Felhívjuk a közönség figyelmét arra, hogy a rendőrhatóság tilalma folytán a lámpák meggyújtása nem jeleztetik többé villanycsengővel, ellenben a hatóság óhajára a lámpák bármikor meggyújthatók.

A Mozivállalkozók Egyesülete

De nem használ. Egyszóval itt is mottóul vehetnék a mozisok:

Jobb erkölcsöket.

G.G.

 1921. február 16., szerda

Egy szerencsétlen anya

Szerencsétlen vagy bűnös? Mindenképen boldogtalan asszony Ribótné, aki a párisi esküdtek elé került, mert agyonlőtte a fiát. Az elsőszülött a háborúban esett el az ellenség golyójától, a kisebbik fiát az anya terítette le. Az áldozatról nem sok jót tudtak elmondani a tanúk. Huszonhárom éves volt, dologkerülő, katonaszökevény, össze akarta magát adni egy leánynyal, hogy aztán majd az tartsa ki őt. Emiatt különbözött össze az anyjával. Egy nyári napon perpatvar során az asszony felkapta a revolvert, – mert nincs olyan szerény viskó, ahol lőfegyver ne volna – és akkor történt az eset. Azelőtt talán arculcsapta vagy elkergette volna a gyereket, dehát mostanában megszokták a gyilkolást. És nem csoda, ha az esküdtek is megsokalták ezeket az emberöléseket és mint a múlt kor nem bocsátottak meg a férjgyilkos feleségnek, most büntetést szabtak a fiúgyilkos anyára is.
A védelem meglehetősen moziszerűen működött. Az asszony nem érte be egyszerű vallomással, könnyezéssel, megbánással: válságos regényt mondott el, de bizonyítani nem igen tudott. Elmondta, hogy a fia – habár ő maga sohasem volt büntetve – mindig rossz társaságban forgolódott és egyszer kifosztott egy öreg, süket cipészt, akinek 17.000 frank megtakarított pénze volt. Sokszor kérte a fiút: Emil, hagyd el azt a bandát. A fiú nem fogadott szót. Aztán következett a végzetes lövés.
– Rászolgáltál, hogy megöljelek – szólt az anya.
– Tedd meg, ha van bátorságod! – felelt a fiú és keresztbefonta karjait.
– Számolok ötöt. Ha nem ígéred meg, hogy elszakadsz attól a bandától, lövök.
Minthogy ötre sem hangzott válasz, az asszony csakugyan elsütötte a revolvert.
Ezt vallotta Ribótné. Két szomszédasszony azonban ezzel szemben azt bizonyította, hogy ők hallották az utolsó veszekedést:
– Azt mondom neked – szólt az anya – hogy az a lány…
– Én meg azt mondom, hogy nem az, mama…
– Azt mondom, hogy igenis az!
Erre elsült a revolver.
Az esküdtek tekintetbe vették az enyhítő körülményeket, a tettes fedhetetlen előéletét és azt a körülményt, hogy egyik fia a becsület mezején esett el, tekintetbe vették az áldozat életmódját is, de nem mentették fel a vádlottat, akit két évi börtönre ítéltek.

1921. február 19., szombat