Katt-katt-katt

Húsvét van. Vasárnap foszlós kalácsot, sonkát és tojást reggelizünk tormával, újhagymával és hónapos retekkel, ebédre jöhet a báránysült a nagymamánál, utána a sütemények, vacsorára a reggeli maradéka, leöblítve egy adag sörrel vagy borral, ízlés szerint, de csak óvatosan, reggel jön az igazi menet, a locsolkodás, tartalékolni kell a szervezet alkohol-befogadóképességéből.

Vacsora után egy kis tévénézés, telefonbambulás, jöjjenek a hírek: Ukrajna lángokban, itthon tömegek próbálják a létminimum alatti jövedelmükből méltón megtartani a húsvétot, de inkább csak a böjt folytatása lesz ez, a böjté, aminek soha nincs vége.

Nem ünnepi hírek ezek, ide a távkapcsolót, katt-katt-katt, Jézus élete itt, feltámadás ott, utolsó vacsora amott, úgy látszik, ezen a hétvégén nem lehet valami jó kis vérfürdős akciót találni. Még a végén azt próbálják az ember fejébe ültetni a képernyőről, hogy ez a fiatal rabbi mutatta meg a helyes irányt, dehát hogy mutatta volna, ha a helyes irányával a háborúkig, az éhezésig és a kötelező védőoltásig jutottunk? Amikor már mind itt vannak az Apokalipszis lovasai? A Halál mindig köztünk jár, a Betegséget sem hagytuk még magunk mögött, és most a hírekről éppen azért kellett elkapcsolni, mert másról sem szól, csak a Háborúról és az Éhínségről.

Egyszer élünk, inkább azzal kéne foglalkozni, hogy mindenkinek jó legyen, nem a hittel, úgyhogy mindenki ki is vehetné ebből a maga részét, nem csak sápítozni meg ájtatoskodni kell, maradt még egy tányér zserbó az ünnepi vacsorából, nosza, el kell hogy fogyjon, hétfőn úgyis folytatódik a trakta.

Lehet, hogy ez nem keresztényi viselkedés, de hát valóban, ki tudja, meddig tart ez az egész, lehet, hogy kedden már jönnek a lovasok, akiken meg kéne, úgysem lehet segíteni, segítsen rajtuk az állam meg az egyház, úgyis erről beszélnek mindig. Adomány, az persze kéne nekik, de szó se lehet róla, kaszálnak eleget, adjanak abból, kell az a pénz az ilyen hétfőkre, amikor az asszonyhoz jönnek a locsolók, a gyerekkel meg neki kell vágni a locsolkodó-körútnak, le is kéne már feküdni, nehéz volt az a sok bezabált mindenféle, még szerencse, hogy itt a távkapcsoló, majd a tévé hangja álomba ringatja az embert. 

Katt-katt-katt, még mindig semmi akció, megint mindenhol Jézus, de mindegy, menjen, erre is elalhat, aki álmos, magára vessen, ha eleget ivott volna, most nem lenne ilyen gond.

Mondom én, erre is el lehet aludni, csak nehogy odavigyen az álom arra kietlen helyre a sivatagba, ahol meleg van, por van, szegények és betegek vannak, még elrontja a hétfői locsolkodás hangulatát, ha ez motoz a gondolataim között, meg a feltámadás, meg, hogy tenni kéne valamit, ha már két évezreddel ezelőtt az a fickó annyit beszélt erről. Talán igaza is volt, de mégis jobb lett volna valami jó lövöldözős film, akkor másnap nem arra gondolna az ember, hogy véget kéne már vetni ennek a rohadt háborúnak, nem lenne kicsit keserűbb minden falat a reggelinél, amiért másoknak semmi sem jut, és nem változtatná meg az életét egy olyan buta gondolat, hogy tenni kéne valamit, amitől mindenkinek jobb lesz.

Végre reggel van, jó ég, micsoda beteg egy álom volt, de már vége, jön a cigi és a kávé, a bőséges reggeli, mert a sonkából és a kalácsból bőven maradt még, és mennyi a dolog ma, jönnek a locsolók, menni kell locsolni, valahogy majd haza kell találni a rengeteg pálinka után, és akkor még itt vannak ezek a szokatlan, bűntudatos gondolatok arról, hogy mindenkinek jobban kéne élnie.

A csudába, hát húsvét van, nem kell ma dolgozni, a gyerek még rajzfilmet néz, kicsit vissza lehet dőlni az ágyba, tévét nézni a hálószobába, katt-katt-katt.

De valahogy most nem kell a tévé, nem kellenek a hírek, elvan az ember a saját gondolataival. És azt is jó lenne tudni, hogy mi az a zsákvászondarab ott az ágy mellett, ami olyan, mintha valami ruhából szakadt volna le.