Zöld kontra zöld

Zöld-zöld dilemmának nevezzük, amikor egy zöldmegoldás ellentmondásban van egy másfajta, szintén zöldnek tekinthető szemponttal – olvasható a 168 Óra hetilap legfirssebb számában. 

A közlekedés terén zöld-zöld dilemmának tekinthető a vasút: környezetkímélő módja az áruszállításnak, csakhogy a vasúthálózat (a sín és a szerelvény is) végzetes akadályt jelenthet a vándorló állatoknak. Az is zöld-zöld dilemmához vezet, ha egy nemzeti parkban látogatóközpontot építünk: bővítjük ugyan a látogatók ismereteit, és ennek révén környezettudatosabbak lesznek, ám a természetet károsítjuk az építkezéssel és a megnövekedett járműforgalommal.

A zöld-zöld dilemmát gyakran fel sem ismerjük, annyira új, és kevés tudományos kutatás foglalkozott eddig vele. „Talán mert ma még egy komolyabb ellentéttel küszködünk, a zöld-nem zöld dilemmával: hogyan lehet a hagyományos energiahordozókra épülő életmódunkat, a természetes környezethez való viszonyunkat egy zöld-paradigmaváltás mentén újraformálni” – mondja Karsai Gábor környezetfilozófus, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola rektora. Szerinte a zöld-zöld dilemmák igazából nem valódi dilemmák, hanem abból a nézőpontból fakadnak, hogy megpróbálunk egy megoldást önmagában vizsgálni, és az úgy, ahogy önmagában létezik, ellentmondásban lehet a zöldgondolkodás egy másik elemével.

A globális gazdasági rendszert egyelőre a profit mozgatja, és a zöldvállalkozások is csak akkor tudnak életképesek maradni, ha profitot termelnek. „Nem biztos viszont, hogy ez hosszú távon fenntartható rendszert fog eredményezni. Mert számos más területen, például az ilyen helyi közösségek érdekképviselete területén kárt szenved a folyamat. Tehát ez a kérdés nemcsak a zöldtechnológiát érinti, hanem a teljes gazdasági rendszert, voltaképp az ember egész létmódját, hogy miképpen létezünk ezen a bolygón.”

Az emberiség fejlődése együtt jár a környezetpusztítással. Karsai szerint még nem fizetjük meg az árát annak, amit a természetből kinyerünk. Tehát például tulajdonosai vagyunk valamilyen nyersanyagnak, erőforrásnak, és csak egymásnak fizetünk tulajdonváltáskor, de a természetnek, a környezetnek, az élővilágnak nem fizetünk azért, hogy tulajdont szereztünk felettük. „Ez a meg nem fizetett tulajdonszerzés, nevezhetjük őseredeti rablásnak is, az, ami a hatalmas profitot termeli. Ezért sok közgazdász is javasolja, hogy ezeket a természetnek meg nem fizetett költségeket be kellene építeni a szolgáltatások, termékek valós és eszmei árába, illetve visszaforgatni a természet rekonstrukciójához.” Nem vehetünk mindig többet ki, mint amennyit visszateszünk, mert a Föld nyersanyagforrásai végesek.

A japán Kyushu Egyetem kutatói szerint jelenleg még akkora környezetterhelést jelent az elektromos autókra való átállás, benne az akkumulátorgyártás, hogy érdemes megfontolni az alacsony fogyasztású és kibocsátású benzines autók további használatát, mert a teljes életciklusukat tekintve kisebb környezetterhelést jelentenek, hiszen már megvan a jármű és üzemel. „Időbe és sok fejlesztésbe telik, amíg egy új technológiának arányaiban kevesebb környezetszennyező hatása lesz. Bizonyos fejlesztési ciklusok idején meg kell fizetnünk az árát annak, hogy a folyamat ne csak profitot hozzon, hanem a környezet szempontjából is fenntartható legyen.”

Az érkező zöld-zöld dilemmákra készülnünk kell. Az ENSZ, az UNESCO és minden globális szervezet szerint a környezeti válságra adott válasz kiindulási pontja az oktatás-nevelés, mondja Karsai.

(A teljes cikket a 168 Óra hetilap legfrissebb, csütörtökön megjelent számában olvashatja.)