Anyaságcsapdák a Netflixen

Recenzió a Netflix Az elveszett lány és Anya kontra androidok című filmjeiről.

Az anyaságról általában az önfeláldozó nő képe él bennünk, aki egy egész androidhadsereggel is szembeszáll a világvégén, hogy megmentse gyermekét. Nem azé a nőé, aki elhagyja gyerekeit a saját és a családja mentális épségének megóvása érdekében. 

A Netflix két toplistás filmjét egymás mellé téve mégis inkább menekülnék az Emily Párizsban csillogó szinglivilágába, ahol semmi sem fekete vagy fehér. Maggie Gyllenhaal rendezői debütálását kitörő lelkesedés fogadta, noha a kritikusok elismerték, hogy az Elena Ferrante novellája alapján készült Az elveszett gyermek kissé kezdetleges elsőfilmes próbálkozás, de az üzenete, na, az mindent visz. Olyan tabukat dönt le, mint hogy az anya mindig mosolygós, boldogan süt-főz-takarít a családjáért, nincsenek már álmai, vágyai se, annyira kitölti az életét az anyaság csodája. Nálunk tényleg ez a hivatalos verzió, amit a Fidesz-KDNP politikusai fetisizálnak (más kérdés, hogy valójában ők se így élnek), de ha őszintén magunkba és körbenézünk, kinek újdonság, hogy ez maga a Mission: Impossible? Aligha akad anya, aki időnként nem omlik össze a naponta ismétlődő házimunka, a gyerekei irritáló viselkedése vagy a partnere közönye alatt. Vagy aki nem érzi igazságtalannak, hogy nálunk a férfinak van karrierje, ő legfeljebb dolgozhat. 

A gyerek születése minden családban normatív krízist hoz magával, a válások nagy száma is mutatja, hogy ebből nem mindenki tud jól kikecmeregni. Ha nem a párkapcsolatot égeti fel a válság, akkor sem biztos, hogy minden nő megtalálja magát és fickándozik az anyaszerepben, mert például szereti a hivatását, nem elég magas a fáradtság- és az ingertűrő küszöbe, vagy egyszerűen nem kompatibilisek a nevelési elképzelései a neki jutott gyerekkel. Számtalan módon tönkre lehet menni az anyaságban, és a film abban igazat állít, hogy a nők legkegyetlenebb hóhérai saját nőtársaik. Ledára (Olivia Colman) már akkor páriaként tekintenek, mikor megjelenik egyedül, egy könyvvel a kezében a görög sziget strandján, hiszen egy egyedülálló nő magányosnak, jelentéktelennek tűnik a világ szemében – pedig ő az utat felszabadulásként éli meg. A gyerekei felnőttek, már nem kötelező áldozatot hoznia, sem választani a tudományos pálya és az anyaszerep közt. Visszaemlékezéseiből kiderül, hogy három évre lelépett a családjától, és miután egyre több olyan helyzetben látjuk, amiben iszonyatosan szenvedett, meghasonlott önmagával, nem tudnánk őt elítélni a döntéséért, hogy inkább a túlélést választotta. Sokan valószínűleg mégis elítélik, annak ellenére is, ha tudják, a mentálisan összeroppant anya, aki nem tud semmit nyújtani, rosszabb, mint egy távollévő, de érzelmileg elérhető anya. Ha ezt egy apa teszi, könnyebben elfogadjuk, egy anya viszont nem engedheti meg magának, hiszen ő az „alapértelmezett” szülő. 

Ezt a gondolkodást mélyíti el a Karel Capek drámája, a Rossum Univerzális Robotjai alapján készült Anya kontra androidok is, méghozzá annyira, hogy ebben az apa már szinte holt teher, akit a hihetetlenül hősies anyának még a gyerek mellett is – néha szó szerint – a hátán kell cipelnie, hogy életben maradjanak az androidok lázadása után, miközben inasruhás terminátorok vadásznak rájuk. Bár a gyereket nem tervezte, Georgia (Chloé Grace Moretz) már csak mobil inkubátorként tekint magára, akinek életcélja a biztonságos Dél-Koreába juttatni a film elején még meg nem született gyermekét. A világvége persze sarkított helyzet, nem sok jót lehet még az élettől remélni, marad a biológiai program és a totális önfeláldozás, anyandroid az androidok ellen. Egy fontos szempont azonban felmerül, épp a gépek és az ember közti különbségből fakadóan: a humanoidokat az érzések teszik emberré; a szeretet az, ami kibéleli és hosszú távon elviselhetővé teszi az anyaságcsapdát. Ha az anya minimálisan sincs megbecsülve és körülvéve szeretettel, nincs az az ösztön, ami mentálisan egyben tartaná még tizenöt évnyi hétköznapon át. Néha nincs más megoldás, mint visszatérni a gyári beállításhoz, hogy az alapfunkciók még működni tudjanak. Ha Leda lányai – és ő magának is – meg tudtak bocsátani ezért, nekünk sem lehetetlen.